“KIÁLTÓNAK SZAVA”

November 16th, 2011 by Aries Hungary

Dr. Mihály Ferenc immár a 90. évét tapossa, amikor ez a könyv megjelenik. Évtizedek óta “kiáltja” az igazságot a torontói magyarságnak. Ez az igazság a nemzet öntudatának felemelése és hitének magyarrá vissza alakítása. Munkássága már a hatvanas évek végén a judeo-kereszténység önámító zsákutcájától való eltávolodást szolgálta, és célja a magyar értékek, ősi, büszke történelmünk, Bibliától is régebbi ősi hitvilágunk újjáélesztése. Ipolyi Arnold, Zajti Ferenc, Bobula Ida igazgyöngyeinek továbbadása: mind az ő műve.

Nem vágyik fanfáros diadalútra, nem lép az önimádás bársonyos, harsonás mennyországába. Szerényen, sokszor saját költségén fenntartja és hirdeti az ősi magyar dicsőséget, Árpád származását, elsőként említve a Jézussal való rokonságát. Szerény, vérbeli “szittya”, mert amint Herodotos is írja, “a szittyák szerények, nagylelkűek, a szív törvényei szerint élnek.”

Hosszú unszolásra hajlandó csak megjelentetni ezt a munkát, amely évek, évtizedek gyűjteményt: cikkei, beszédei, pontos dátumokkal is igazolva a szerző munkásságát és érdemességét. A magyarság jövőjének formálását nem egy ember munkája, elképzelése dönti el, bármennyire is fontosnak, sőt szentnek, majdhogy “Istennek”, csalhatatlannak képzelik magukat egyesek!

Az igazi, vérbeli magyar ember (aki származása szerint is az, mert még mindig sok van ilyen) ősei is azok voltak, ritkán esik a fenti hibába.

A magyar jövő együttesen, másokkal formálódik, és akik ezt előőrsként viszik előre, mint szellemi él, azoknak meg kell barátkozni ezzel a gondolattal, “fel kell nőni ahhoz!” Ez az a rosta, amin csak az “igazi magyar” fog fennakadni, mivel csak az ő lelkülete tudja felfogni mi a “SZER” lényege. SZER-énység nélküli SZER-telen tolakodók ezt idegen lelkületük miatt fel sem tudják fogni.

Dr. Mihály Ferenc dicsőségére váljon az, hogy szerényen, csendben, hangyaszorgalmával és kitartásával volt bátorsága már évtizedekkel ezelőtt nyilvánosan vállalni a Szittyakürt lapjain Jézus szittya- párthus- magyar azonosságát, elindítva ezzel a magyarság közeljövőbeli újjászületését.

Dicsősége mindazoknak, akik hozzá hasonlóan, önzetlenül, szerényen munkálkodnak a magyar feltámadáson az egész világon: Segítse dr. Mihály Ferenc ezen munkája őket e “szent SZER” megvalósításának érdekében.

Forray Zoltán Tamás, a Torontói Kőrösi Csoma Sándor Történelmi Társaság elnöke.
1987. MÁRCIUS

Dr. Mihály Ferenc: “KIÁLTÓNAK SZAVA”

Testvéreim! Csobánczy Elemér “Nagymagyarország, vagy nemzethalál” című művében azt írja:

“A magyarság ma életének legválságosabb szakaszában él, és önmagát ítéli halálra, ha nem tudja megteremteni a szellemi és fizikai harcának védelmi állásait, valamint a védekezés legfontosabb eszközét, támadó fegyvereit.”

Ez a fegyver a történelemismeret és az ebből eredő magyarságtudat vallásos ápolása.

A védelmi állás pedig a magyar mitológiai és történelmi alapú nemzeti egyház, melyben még megtalálhatja magát és egymást az oldott kéveként szétszóródott magyar, hogy be ne teljesüljön rajtunk a nagy látnok: Ady Endre jóslata, miszerint: “Fölolvaszt a világ kohója és elveszünk, mert elvesztettük magunkat s még a templomot sem építettük föl.”

Ady Endre már az első világháború alatt látta, hogy a kétmilliónyi szaporodásképes magyar kivándorlása végzetes hiány lesz a békekötésnél és ez a hiány egy emberöltő múlva hat milliót fog kitenni.

És amikor a “Templom felépítését” hiányolja “Szétszóródás előtt” című versében, kritikusai azt mondták róla, hogy bolond, hiszen csaknem minden faluban van két-három, a városokban pedig tucatnyi templom. Hát mi az, amit nem építettünk föl?

Az, Testvéreim, ami itt a szétszóródásban is hiányzik: a magyar lélek temploma. Úgy a Kárpát-medencében, mint bárhol a világon – Nimród és Árpád apánk népe -, a magyarok és leszármazottaik bármilyen nyelven, de ne idegen istenekhez, hanem a magyarok Istenéhez imádkozzanak!

Úgy a hazai, mint a világon szétszóródott közel harminc felekezet forgácsolja szét és tagadja ki az üdvösségből a másikat. Pedig, mint Széchenyi István mondja: “Megjelenésében és lélekben olyan egyformák, és mégis a katolikus lenézi a protestáns magyart, és a protestáns lenézi a katolikus magyart. És mivel Istenhez sem tudnak egyformán és egyenlően közeledni, úgy a magyarság szolgálatában sem tudnak egyek lenni.

Egy dologban azonban mégis csodálatosan egyetértenek. Mégpedig: a magyar nemzeti valláseszme elítélésében, a magyarok Istenének megtagadásában és az ő legnagyobb Fiának, a Názáreti Jézusnak a magyar nemzetcsaládból való kitagadásában.

Imádkoznak és énekelnek Jehovához, és megtagadva Nimródot, atyjuknak nevezik Ábrahámot.

Vajon nevezhető-e magyarnak az a templom, amelyben így keresik a magyar lelkület üdvösségét? Magyarnak nevezhető-e az olyan vallás, amelyben idegen Istent és idegen prófétákat tisztelnek és erőszakolnak magyarok a magyarokra? Bizony az nem magyar, hanem prozelita vallás, vagyis a zsidó ótestamentum-alappal: csak zsidó szekta, mely nem először okozott kételyt a magyar lelkekben.

Közel kétezer-kétszáz év óta emészti a prozelitizmus a szittya-magyar nemzettudatot. Csaknem kétezer évvel ezelőtt küldte el Isten az “aranyszájú” szittya prófétát, a Názáreti Jézus nagy elődjét, hogy visszatérítse a zsidó hitre kényszerített, prozelita atyafiát az élő Istenhez. Intelme ma is “Kiáltónak szava” a magyar lelki pusztában.

“Térjetek meg őseitek hitéhez, mert a fejsze már nemzeti életfánk gyökerére vettetett és amely fa jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettetik” – hangzik felénk kétezer év távlatából Keresztelő János kiáltó szava. – Mit jelent “megtérni?”

Megtérni annyit jelent, mint visszatérni valahová, ahonnan hűtlenül, vagy kényszerből kiváltunk. Mennyiben vonatkozik ez miránk, magyarokra? Hiszen ez a vészkiáltás a mi Hazánktól távol, kétezer évvel ezelőtt hangzott el.

Testvéreim! Mielőtt erre válaszolnék, emlékeztetlek arra, hogy mit mondott a Názáreti Jézus a kételkedőknek és a tudatlan gáncsoskodóknak! “Bizony mondom néktek, ti igen tévelyegtek, mert nem ismeritek az írásokat és az Istennek hatalmát!

Mi azt mondjuk, amit tudunk és amit látunk, arról teszünk bizonyságot. Az Égnek és Földnek ábrázatáról tudtok ítéletet tenni; mi dolog, hogy a mai időkről nem tudtok és magatoktól is meg nem ítélitek, hogy mi az igazság?

A két nagy szittya próféta dorgáló, intő szava vonatkozott az akkor még magyarul, arameus dialektusban beszélő zsidó, palesztinai és szíriai honi-szittya népekre, kikre Kr. e 129-ben és 104-ben római segítséggel Júda kiterjesztette hatalmát, és a népet erőszakkal zsidó hitre kényszerítene, vagyis bibliai nyelven szólva prozelitizálta.

Keresztelő János és nem sokkal ő utána a Názáreti Jézus a prozelitizmusból akarta megtéríteni, visszatéríteni népét az ősi hitre, mert az ő lelkiviláguktól idegen judaista vallás már a népi megmaradás, a nemzeti lét gyökereit támadta meg és feledésbe kényszerítene az ősi hitet, amelyet maga az élő Isten nyilatkoztatott ki lelki intuíció útján, régtől fogva, az ő nagy fiainak, Yimának, Zarathustrának, Budának és Mahavirának száján keresztül.

Istennek ezek a nagy szószólói mind a mi hun-szittya népünk szülöttei voltak akkor is, ha tanításaik más népek lelkében is megfogantak és azokat azok a maguk módján értelmezték és ápolták a saját jó hasznukra.

Legyen nekik az ő hitük szerint, de nekünk jogunk van a maga eredetiségében a mi magyar őstörténetünk alapján értelmezni az Igét, nem pedig a későbbi korok és érdekek hamisításai alapján.

A Biblia ellentmondásait meghagyjuk az Ótestamentumnak és szektáinak, de a bennük elrejtett igazainkat felhasználjuk, visszavesszük. Nekünk a Názáreti Jézus élő valóság, történelmi hős, nem pedig a prozelita mítosz “Krisztusa”!

A hit Krisztusa nem azonos a történelmi Jézussal, a suméri méd Nagyasszony fiával – mondja J.N.D. Anderson professzor a londoni egyetemen. “…Aki követi Jézust és tanítása szerint él, az egy igazi keresztény, anélkül, hogy hinne Istenségében” A Názáreti Jézus népét a rómaiak a zsidó hitre térítés jogával átengedték a farizeusi közigazgatásnak, prozelitizálásnak, hogy beszedhessék a kétdrachmás prozelita adót (Máté 17:24).

A prozelitizmus tehát a népek nem-zsidó vallását jelenti, mely vonatkozott akkor a kánaáni samaritánokra és gallileusokra és vonatkozik ma mindazon vallásokra, melyeknek alapja: az Ótestamentumnak nevezett zsidó mitológia.

Vonatkozik-e ez terád, Testvérem? Bizony vonatkozik. Csak nem veszed észre. Pedig templomodban minden vasárnap hallod, hogy: “…mondá az Úr Mózesnek…” és, hogy “…kardélre hányta Józsué ezt és azt a népet a csecsemőktől az aggastyánokig… ” És rád olvassák, hogy “ez a mai napra rendelt szent evangélium”, vagy hogy “ez az Istennek igéje”.

Az az Isten, amelyik hazudik és gyermekeket, asszonyokat és aggastyánokat gyilkoltat, az nem a magyarok Istene. Az a magyar lélektől teljesen idegen Isten. A magyarok Istene megtérésre és összetartásra intette az ő gyermekeit Keresztelő János, majd egymás szeretetére Jézus által, aki azt mondta az ő szittya testvéreinek: “Én azért jöttem, hogy ti megtartassatok” (Ján. 5:34).

Betöltik-e prozelita egyházaink ezt a hivatást? A felelet a tényekben van. Nem tudják, de Nyisztor Zoltán szerint nem is akarják az élő Isten külföldre szakadt fiait megtartani magyarnak. És ebben az a szülő is bűnös, aki nem tanítja meg gyermekét magyarul, magyarságtudatra.

A magyar nyelv az Ige nyelve, mondja Sir John Bowring, aki száz nyelven beszélt. Ezt a nyelvet beszéli az igazi “Ars Hungarica”, melyet beszélni magyarnak kötelesség, idegennek pedig dicsőség – mondja Ravasz László és Prohászka Ottokár, a két igazi magyar főpap.

Tehát neked is szól Keresztelő János és a Názáreti Jézus “kiáltó szava”: most és ott ahol vagy.

Jöjj templomunkba, hívjad barátaidat és hozd el gyermekeidet is. Az iskolában pedig követeld tanítani gyermeked részére a magyar vallást.

A magyar vallás nem szekta, hanem Anderson professzor szerint “Egyetemes Alapvallás”.

Herodotos – a “történetírás atyja”, – aki a Kr. e. ötödik században írt, az ő Ötödik Könyvében elmondja, hogy a szkíták “Isten Fiainak” tartják magukat, országaikat pedig az “Isten Országának”. Ezeknek déli ága volt Keresztelő János és Jézus zsidó hitre kényszerített népe, kiket ők megtérésre (nem áttérésre) szólítottak fel, mert “elközelgett az Isten Országa”, vagyis a felszabadulás a római és a zsidó uralom alól, mert Keleten a rómaiak háborús vesztésben voltak a méd- pártosok elleni háborúban.

Az Isten Országa, az Isten Fiúinak Országa volt Kánán, Médea, Parthia és Khorezm: a szittyák földje, a Nap Birodalma, a Földközi-tengertől egészen Indiáig. (L.L. Velykovsky: “Ages in Chaos” c. könyve)

A hitbeli “Isten Országa” pedig egy lelki állapot, amely nem ellenkezik a történelmivel, mert először lélekben kell elérkeznünk oda, hogy méltók legyünk itt a Földön Isten országára.

Vajon van-e ma “Isten országa” és hol? Van, Testvéreim. Mégpedig ott, ahol szkíta utódok, Isten magyar fiai laknak. A Kárpát-medencében, melyet Zarathustrának megígért az Úr és ő kiadta a jelszót:

“Tömörüljetek egybe, Egy Isten, egy szív, egy akarat, egy lélek, egy múlt, egy jövő.” A tömörülést Nagy Árpád fejezte be “Az Ígéret Földjén” a Kárpát-medencében. Vajon híven sáfárkodtál-e te – elődeidben és magadban Istennek e szent ajándékával? Bizony nem.

Először – ezer évvel ezelőtt – lélekben lettél hűtlen az élő Istenhez, majd pedig tévesen felfogott keresztényi szeretetből idegeneknek ajándékoztad ősi örökségedet, mert elmulasztottad őket a befogadó jogán magyarrá nevelni. Ezért van ma “Erdély és Nyugat-Magyarország, Felvidék és Délvidék, dél-magyarországi kérdés.”

Vissza tudod-e még szerezni elorzott jussodat, vagy meg tudod-e tartani legalább azt, ami még megmaradt? Ez itt a kérdés. A válasz a magyar történelmi alapú nemzeti vallásban van. “Jöjj templomunkba, és halld meg a Kiáltó Szót”. Tudd meg, hogy mit adtunk szellemiekben a világnak, és mit sajátítottak ki tőlünk vallásos alkotásban. Az Istennel való “szövetség” eszméjét a pártus-szittya Zarathustra hirdette meg először, melyet Nimród dédapjával, Noéval kötött az Isten. Jézus ezt az ős-szövetséget újította fel az “utolsó Vacsora” borában az ő vérével, mintegy vérszerződéssel.

A történelmi Jézus és a mítosz (a hit) Krisztusa nem azonos fogalmak, mint ahogy a “krisztiánizmus” és az ősi kereszténység – mely Jézus előtt is évezredek óta létezett – szintén nem azonos. A mi őseink voltak évezredek óta az igazi keresztények, mert viselték az isteni védelem jelképét, az egyenlőszárú keresztet. Más nemzetbeliek lehet, hogy christianok, de válhatnak keresztényekké is, hit és cselekedet által magyarrá.

J. D. Anderson – a londoni egyetemen a keleti tudományok professzora – azt tanítja, hogy: “A jelenlegi összes nagy vallások felismerhetőleg csak a vetületei egy ősi egyetemes vallásnak.”

A teológia és a történelemtudomány szerint ez az egyetemes vallás a legrégibb kultúrájú népnek, a mi szkíta magyar őseinknek vallása volt, melyet egyenesen az élő Isten nyilatkoztatott ki évezredeken át az ? nagy fiainak, kiket a történelem Yima, Zarathustra, Jézus és Mani néven tart nyilván, akik mind a mi szittya- magyari népünk gyermekei, az őshit szerint Isten fiai voltak.

A magyar vallás tehát nem szekta, hanem alapvallás, Isten által kinyilatkoztatott ősvallás, melyet Zarathustra megreformált, az Isten munkatársaivá szerződtetve az embert, legyőzni az ármányt és uralomra juttatni az erényt. Jézus ezt a szövetséget pecsételte meg az ősi szittya szertartással, tanítványain keresztül mivelünk is, amaz utolsónak nevezett vacsorán, mely alkalom nincs kapcsolatban a zsidók páska-bárány-evésével. (írja Charle Gore püspök: Jézus of Nazaret, page 180).

Halld meg Testvér a “kiáltó Szót”, mert a történelem fejszéje már a magyar élet fájának gyökerére vettetett: Ti vagytok a világ sói, de ha a só megíztelenül, mivel sózzák azt meg? – kérdi tőled Jézus.

A megíztelenülés: a közömbösség, az elmagyartalanodás.

Nem elég, ha azt mondod, hogy van hited. “Mert a hit meghalt önmagában, ha cselekedetei nincsenek.” – mondja Jakab apostol.

Vajon hited szerinti templomba jársz-e? Hited szerinti vallást tanítasz-e gyermekednek? Hited szerinti egyházat támogatsz-e adományaiddal? Itt a magyar hazán kívül gyermeked, unokád elveszíti anyanyelvét és ezzel magyarságtudatát is. Magyarnak csak a vallás tudja megtartani, de nem a nemzetközi vallások, amelyek lelkileg is tömegemberekké nevelik őket. Jó polgárai akkor lesznek befogadó hazájuknak is, ha megtartják egyéniségüket, magyar hitüket, “istenfiúi” méltóságukat.

Ne ringasson tévhitben téged a divatos felírás, hogy: “első magyar ilyen vagy olyan egyház, vagy szent X-Y egyház, mert mindegyiknek alapja a zsidó mitológia, melyet ők a saját Ótestamentumuknak tartanak. Judaista hitüket ma már nyíltan megvallják és éneklik: “A Sionnak hegyén Úristen… ” “Dicsérd Sion megváltódat…”, “Ó Sion templomod ékesítsd…”, “Ez esztendőt megáldjad te szent Jehova Isten… “, “Hallgass meg Izráel pásztora… “, “Óh könyörgést meghallgató Jehova “… “Változástól nem félő Jehova, mi Istenünk… ”

És így tovább. A prédikációk alapja, a textus is legtöbbször judaista, ótestamentumi. Nemkülönben a püspöki pásztorlevelek. Például: “…különleges tekintettel legyünk a zsidókkal tartott szolgálatokra, mert bennük hálát adunk közös gyökerünkért a Szövetségben, és valljuk a mi Atyánknak, Ábrahámnak hitét.” (Püspöki körlevél, 1985. Közli: Töreki Ödön wellandi plébános tudósítójában).

D. Emmett Carter torontói érsek 1979. évi nagyböjti pásztorlevelében írja:

“Jézus Istene: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene volt. Anyja épp oly zsidó volt, mint Júdás. Péter és a tizenkét apostol éppen olyan zsidók voltak, mint a Főpap és az írástudók… A keresztények természetesen fordultak a zsidó Bibliához, melyet mi Ótestamentumnak hívunk… ” stb. Mindkét pásztorlevél világos beszéd és nincs is ellene kifogásunk, mert nem parancsolják, hanem csak tanítják, hogy ezeket higgyük. Legyen kinek-kinek a maga hite szerint.

“…És nekünk éppen olyan jogunk van a mi saját nemzeti múltunkból meríteni lelki erőt, mint a Biblia népének van.” – mondta és írta Szentiványi Sándor unitárius püspök bátyánk. Ezt nekünk nemzetközi törvénnyel biztosítják vallási alapon. De nemzetségi alapon nem, mert az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapszabálya csak az emberi jogokat védi, de a nemzetiségi jogokat nem.

Az anyaország mai határain kívül élő hatmilliónyi magyarságnak megmaradására tehát csakis vallási alapon van lehetőség, mert a nemzeti öntudat nélküli prozeliták anyanyelvüket vesztett gyermekei, unokái elszéledtek, mint Dr. Brachna Gábor úr írja: “…elköltöznek más egyházakhoz. A vasárnapi templomlátogatók gyér sora, megroggyant vállú öregekkel valahogy a temetők korhadó sírfáira emlékeztetnek. Jogos a kérdés, ami egyformán szól lelkészeink és gyülekezeti tagjaink felé: végeztünk-e olyan szülői és lelkipásztori munkát, amely maradandó módon alakította volna ki gyermekeinkben a keresztényi jellemet és magyar életideált, amellyel bátran bocsáthattuk volna útjukra őket?” – kérdi az esperes úr.

És mit válaszolhat erre az elpártolt unoka? Azt, hogy azt a judaista szemléletű krisztián vallást és zsidó mitológiát – amihez ugyan neki semmi köze – ott is megtalálja. “Ezt kaptam és aki az igazit elmulasztotta belém nevelni, most szemforgatva ne vádoljon!”

Ez is világos beszéd. Mi tehát a teendő, addig míg nem késő?

Nem kell megalapítani a magyar vallást, melyet sem Péter, sem Pál, sem Jézus nem alapított, hiszen az mindig volt, amióta magyar él a Földön, mert azt egyenesen az élő Isten alapította intuíció (benső szemlélet} útján, mondva Yimának: “Tanítsd az én vallásomat”; majd Zarathustrának: “Szükségem van a te szövetségedre, óh Zarathustra, legyőzni a gonoszt és tanítani az igazságot. Majd elküldte másik két nagy fiát a prozelitizált, hitehagyott gyermekeihez, hallható szóval mondva: “Térjetek meg őseitek hitéhez, mert a történelem fejszéje már életfátok gyökerére vettetett, amely ha megtéréshez méltó gyümölcsöket nem terem, kivágattatik és a gyehenna (a beolvasztás) tüzébe vettetik.”

Neked tehát, Testvérem, nem áttérni kell. Szakítani az idegen mitológiai alapú nemzetközi vallással és tömörülni a magyar történelmi alapú nemzeti vallásba, és azt Egyetemes Magyar Egyház néven törvényesen bejegyeztetni. Azután megkezdeni a rendszeres munkát és – amint Illyés Gyula írja: “Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán ne szégyelljük”, végezzünk valami ünnepi szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk. És itt szerinte is a hangsúly a gyermekeken, a fiatalokon van. Be kell őket szervezni, szerepet adni nekik, hogy magukénak tartsák a gyülekezetet és fejlesszék. Pap bárki lehet, akinek műveltsége, és elhivatottsága erre alkalmas. A probléma nagy és dicső és ahol “négy-öt magyar összehajol” a magyarok Istene nevében, a siker biztosítva van. Tanácsért forduljatok hozzánk.

GONDOLATOK EGY PRÉDIKÁCIÓHOZ

Alapige: Lukács, 10. rész: 25-37-ig: A samaritanus János, 4.rész 3-10. és 20. és 24: A samariai asszonnyal való beszélgetés.

A prédikáció az Istentiszteletnek, az Istenhez vezető útmutatásnak a legfontosabb része. Tanítás, imádság, melynek célja az, hogy a mindennapi élet gondjaiban, küzdelmeiben elfásult embert kiemelje a lelki tespedésből és közelebb vigye az Atyához, aki teremtett, megtart és bölcsen igazgat mindeneket.

Ahhoz azonban, hogy a prédikáció ezt a célt elérje, elengedhetetlenül szükséges az, hogy a tanítás szelleme, célja, módszere, nyelvezete, a hívők lelki karakterének, egyéni és nemzeti törekvéseinek, lelki igényeinek és szellemi képességeinek megfeleljenek, – továbbá, hogy a prédikátor által felhasznált történelmi és Krisztust ábrázoló adatok igazak legyenek. Ne ellenkezzenek a modern tudomány megállapításaival.

Krisztus látta ezeknek a követelményeknek fontosságát. Azért mondta a samariai asszonynak, hogy “…eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres az ő imádóiul, mert az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják: (Ján. 4:23,24)

Az igazságkeresésnek egyik legizgalmasabb része az a kérdés, hogy milyen nemzetiségű volt Krisztus, kinek lábnyomai “Szent Földdé” tették a filiszteusok, kananeusok, föníciaiak, hettiták, szamaritánusok, szkíták és zsidók földjét.

Feleletet erre a kérdésre a teológusoknál ma még hiába keresünk. Válaszuk az, hogy Krisztus nem emberi indulatból, hanem a “hupostasiá”-ból, vagyis az Isten személyiségének és az emberi természetnek titkos, természetfeletti egyesüléséből született, tehát Istennek egyszülött Fia. Mégis, mintegy saját magukat megcáfolva, ugyanakkor azt is mondják, hogy zsidó volt és Dávid nemzetségéből származott. Itt tehát már emberi származást tulajdonítanak neki, ami természet ismeretünknek és a tudomány mai állásának jobban megfelel, és nem kisebbíti Jézus ama tanításának értékét, melyek az ő szájából vannak. Feljogosít azonban bennünket arra, hogy a prédikációnak Krisztus emberi származására, nemzetiségére vonatkozó részét a régészet és az őstörténet-tudomány eredményeinek birtokában megvizsgáljuk, hogy az Atyát kétkedés nélküli “lélekben és igazságban” imádhassuk. Ha Isten megköveteli tőlünk, hogy őt féljük, imádjuk és tiszteljük, akkor bizonyára úgy, fogad bennünket szívesen, ha ezt emelkedett lélekkel és a valóság ismeretében megerősödött hittel tesszük.

Ahhoz, hogy Krisztus történelmi alakját megrajzolhassuk, bele kell tekintenünk annak a földrésznek és annak a népnek a történelmébe ahol és között ő élt és akik közül származott. Jézus származására vonatkozóan a Biblia nem nyújt megbízható támpontot. Nem is nyújthat, mert az evangéliumokat nem szemtanúk és nem kortársak írták, hanem azok az időszámításunk szerinti második és harmadik század keresztény, vallásos irodalmának termékei. A mítoszkeltés és célszerűségre való törekvés minden hibájával, mely szerint nem az volt a cél, hogy ki volt Krisztus és milyen volt, hanem az, hogy kinek kellett volna és milyennek kellett volna lennie: vagyis legendát írtak. H. Delahaye Jézus Társasági atya szerint “az ember portrét vár és programot kap”.

Mindazonáltal a négy Evangélium, az Újtestamentum külön-külön is és együttesen is csodálatos és fenséges mű, melynek Isten – hitbeli és erkölcsi vonatkozásaival nem szállhatunk vitába.

Vitába szállhatunk azonban történelmi adataival és Jézus emberi származására vonatkozó ellentmondásaival. Ehhez tudnunk kell, hogy sem Jézus nem tartotta magát zsidónak, sem az első keresztények nem tartották őt annak. A Dávid családjából való származás csak a harmadik század végén került – mint kései betoldás – az Evangéliumokba a diaszpórában élő keresztény zsidóság képviselőinek kívánságára és nyomására. Árius püspök hiába tiltakozott e tendencia ellen, őt tettleges bántalmazás alkalmazásával eltávolították a niceai zsinatról, i.sz. 325-ben.

A Máté Evangéliumában közölt családfa szerint Jézus József fia volt és 3. Ábrahámtól számítva a 41. leszármazott, míg Lukács Evangéliuma szerint József fia ugyan, de az 56. leszármazott. Márk és János Evangéliuma nem beszél családfáról. A Máté és Lukács evangéliumában felsorolt több, mint hatvanöt nemzetség – csak harminc éves átlagos életkort számítva is – több, mint kétezer évet ölel fel. Ennyi idő távlatából nem lehet egy emberfiának származásfonalát visszagombolyítani. A kétségek eloszlatására marad tehát az adott helyzet, melyet az archeológia és az őstörténet tudomány fényénél ma már: tisztán látunk.

A Biblia adatai és J.W. Swain, az University Illionis történelem professzora szerint a zsidó nép etnikai határa még a babiloni fogság megszűnése idején sem terjedt északabbra, mint Solyma, a későbbi Jeruzsálem határa, mely várost a Palesztinát elfoglaló Cyrus perzsa király adományozta a zsidóknak, hogy itt építsék fel kultuszközpontjukat és templomukat. Amikor ez ellen a kánaániak – akiket másképpen “Él Harcosainak” vagyis izra-elitáknak is hívtak – tiltakoztak Cyrus utódjánál, Artaxerxesnél, akkor ő a kérelem jogosságát elismerte és az építkezést letiltotta, és Solymát meghagyta samariai helytartó fennhatósága alatt, vagyis az izraeliták jogos tulajdonában.

Mindezek felsorolására azén van szükség, hogy világos legyen, miszerint a Uru-Solymától, vagyis Jeruzsálemtől északra eső terület lakossága nem volt zsidó, bár a Biblia adatai szerint Dávid és Salamon uralkodása alatt zsidó fennhatóság alatt volt. Ez időtől kezdve a két nép között állandó volt a háborúskodás és “keserű a viszony”, mely az újtestamentumi időktől sem szűnt meg, sőt fokozódott. Amikor a Kr. e. 129-ben függetlenségét kivívó Júda – a Rómával kötött szövetség után – elfoglalta Samariát, majd Kr. e 104-ben a Kis-hon folyótól északra eső részt, Galileát is, a lakosságot körülmetélkedésre és zsidó vallási törvények alá kényszerítette – írja J.W. Swain professzor.

Mindez azonban sem a samaritánusok, sem s galileai szkíták népi jellegét nem változtatta meg. Fizették a zsidó vallás szerinti tizedet, de továbbra is a hegyeken (Gerizim, Kál, Kérmel, Táborhegy) imádkoztak.

A Hammond “Biblical World Atlas” a Kr. e. 2000-1600-as időkre vonatkozóan Mezopotámia északi részét, későbbre vonatkozóan pedig Palesztina északi felét is arámi területnek tünteti fel, míg a déli felét valószínűleg a Bibliával szembeni tapintatból kánaániak. Az archeológia és őstörténet-tudomány azonban már kiderítette, hogy Kánaán földjén is ugyanazt a nyelvet beszélték, mint tőle északabbra, vagy délebbre. Erre fényes bizonyítékokkal szolgáltak a fentebb említett területeken feltárt rovásírásos és ékírásos nyelvemlékek, melyek ma már tömegével állnak az őstörténészek rendelkezésére Turántól egyfelől Gibraltárig, másfelől Mezopotámián, Palesztinán és Egyiptomon át Etiópiáig. Ezek az írások csodálatosképpen ma is olvashatók és megérthetők magyarul, amint azt Dr. Baráth Tibor “A magyar népek őstörténete” című kitűnő könyvében ékesen bebizonyította.

Meg kell állapítanunk, hogy a ma sumérnak nevezett nyelv volt az igazi arámi nyelv, melyet a zsidók ősei adoptáltak és még Krisztus Urunk idejében is beszéltek. Hiába ostorozzák őket a rabbik – amint a Talmudban a Sabbath 12b. lapján és a Sota 33.a. Lapján Jehuda és Jochanan rabbikat idézve írva vagyon -, hogy “Sohase imádkozzék az ember szükségeiért arámi nyelven, mert akkor az angyalok nem csatlakoznak az ő imádságához, mert az angyalok az arámi nyelvet nem értik.”

A MESSIÁS

Az Evangéliumok azt tanítják, hogy Jézus volt az a Messiás – vagyis szabadító – akit a sok rabsorsot szenvedett zsidó nép várt, akit nekik prófétáik jósoltak, ki Dávid családjából származott, a júdeai Betlehembe született Máriától és József fia volt.

A zsidó nép azonban nem vallási, hanem politikai szabadítót várt, vérükből való vér, húsukból való hús és hatalmas, mint a legendabeli Dávid király. Ők a Názáreti Jézust nem ismerték el sem zsidónak sem szabadítónak

Hittudósok és történészek egyöntetűen írják, hogy az Újtestamentum Evangéliumaiban az első évszázadok alatt sok változtatás, betoldás és kihagyás történt egyházpolitikai, célszerűségi okokból.

Istennek jogában állt a messiás-várandóság betöltésére bármelyik népet kiválasztani és az ő Igéi ugyanolyan értékűek, ha Kínai, Szkíta, Perzsa vagy Zsidó Krisztus szájából hangzik is. Mivel pedig valóban kiválasztott egy népet, melyen keresztül elküldte az ő Egyszülött Fiát, nemcsak illik nekünk, hanem kötelességünk is tudni, hogy melyik volt az a nép.

Houston Stewart Chamberlain szerint teljesen bizonyos, hogy Krisztus nem volt zsidó és ereiben egy csepp zsidó vér sem csörgedezett, mert Galilea népe, ahonnan származott, nem volt zsidó. E területet a zsidók “Galil hag Goyim”-nak, Idegenek földjének nevezték és ezt a nevet egyszerűsítették a Rómaiak Kr. e. 63-bon Galileára, melynek jelentősebb városa Scythopolis, lakossága pedig khusi szkíta nép volt, kiket Kr. e. 710-re II. Sargon Susánból telepített Galileába, az ottani rokon népek közé, akik a tőlük délre lakó samaritánusokhoz hasonlóan a sumér nyelv arameus dialektusát beszélték. A sumér nyelvről pedig nem kisebb tudósok mint Sir L. Wooley, Sir H.C. Rawlinson, Prof. J. Oppert, Prof. Sayce stb. állapították meg, hogy “ős-szkíta nyelv” volt, melynek egyenes folytatása a magyar nyelv.

A zsidók ősei: a khabirú arabok a Krisztus előtti második évezred második felében kezdtek felhúzódni a Holt Tenger nyugati hegyes-dombos partvidékére, ahol a hettita kánaánita népek laktak. Mivel a bevándorlás szervezetlenül és lassú tempóban folyt, az új jövevények megtanulták a befogadó nép nyelvét, átvették szokásaikat és keveredtek is velük úgy, hogy a Kr. e. hatodik században már semmi sem állta útját a teljes beolvadásnak.

Történt azonban, hogy Krisztus előtt 597-ben Nebukadnezár babyloni király leigázta Palesztinát és a lakosságból – így a zsidók közül is – sokat rabszolgaságba, fogságba hurcolt, honnan az újabb hódító Cyrus Perzsa király bocsátotta el a még élőket és leszármazottaikat Kr. e. 538-bon. Az első csoportban csak csekély számú szegény zsidó tért haza, akiket az otthoniak hamar felszívtak. Tizennyolc évvel később egy jelentősebb csoport tért haza Zerubabel vezetése alatt, aki Júdea kormányzásával lett megbízva. Később, Kr. e- 444- ben a király egy gazdag zsidót, Nehémiást küldte kormányzónak Judeába. Nehémiás, hogy az asszimilálódást meggátolja, eltiltotta zsidó őseit a vegyes házasságtól és vallási reformokat is hozott.

A zsidó teokratikus állam és nemzet megalapítójának azonban Esdrást kell tekintenünk, aki 238 levitával és vagy ezerötszáz egyéb rendű, rangú, mind jómódú hívével tért haza Kr- e. 397-ben. Ő a nehémiási fajvédő törvényeket megszigorította, és a már meglévő vegyes, vagyis zsidó- kánaánita házasságokat felbontatta, a kánaánita hettita feleségeket gyermekeikkel együtt elűzte. Az államformát teljesen theokratikus alapokra fektette, a népnek saját nyelvet és írásmódot szerkesztetett és megalkotta a világ legcsodálatosabb, legelterjedtebb irodalmi művét, a zsidó mitológiát, mely ma “Ótestamentum” néven ismeretes. Természetes, hogy “Esdrás törvényei még jobban mélyítették a zsidók és goyimok közötti szakadékot” – írja J.W. Swain- de a zsidóknak megmaradását, nemzeti öntudatot és biztonságérzetet adott, és megindította a nyelvi elkülönülést a környező népektől, akik az arameus nyelvet beszélték egész Palesztina területén.

Kik voltak az arameusok és hol laktak? Miféle nép volt az, mely ezt a nyelvet beszélte és miféle nyelv volt az arámi nyelv?

Leonard Cottrell “The Anvil of Civilization” című könyvében azt írja, hogy ha valaki a Kr. e. ezredik évben a turáni fennsíkról elindult Nyugat felé a Földközi-tengernek akár az északi táján, tehát Anatólián, a Hettiták földjén és a mai Görögországon keresztül, akár a déli part felé vette útját Palesztinán keresztül Egyiptomba és Lybiába, csak egy nyelvnek a tudására volt szüksége, mégpedig az Oppert által Sumernak nevezett mezopotámiai ősnép nyelvére, mert ezeken a területeken abban az időben még mindenütt ennek a nyelvnek valamelyik dialektusát beszélték. Hasonlóan írnak a többi jeles történészek is.

JÚDA ÉS IZRAEL

A Bibliai Atlaszok az “Exodus” előtti Palesztinát teljes egészében, mini Canaánt és lakosságát, mint canaánitákat tüntetik fel. A lakosságot az ótestamentum “hettitáknak”, a perzsák kitteusoknak és kattusoknak nevezik, melyet a görögök “Scytha”-ra módosítottak. Azonban ÉL Istenük után nevezték őket Él Harcosainak, Elizáknak is, ezt a Biblia Izraelita néven őrizte meg. E nép azonban nem volt azonos Júda népével, bár Dávid és Salamon alatt a két nép együtt élt, de Salamon halála után az izraeliták visszaszerezték függetlenségüket.

Júda törekvései sohasem szűntek meg Izrael bekebelezésére, ami Kr. e. 129-ben és 104-ben – a Rómával kötött szövetség után – bekövetkezett. Az ótestamentum mai formájának, a Septuaguintnak írói már Júda népére is alkalmazzák az Izrael Népe nevet, mely, azonban mindmáig, csak mint a zsidó nép vallási neve terjedt el a köztudatban. De Krisztus idejében “Izra- Elita” alatt még nem zsidókat, hanem “ÉL harcosait” vagyis a kánaáni hitteusokat, a szkítákat értették. Jeruzsálemben a lakosság nagyobb része izraelita, szkíta volt. A zsidók, csak mint kisebbség éltek ott, akiknek vezetői a polgári közigazgatással voltak megbízva. Jézus az ottani izraelitákat tanítani járt oda zsidó ruhába öltözve, mert a zsidók halálra keresték. (János 5:1- 18)

A két nép különbözőségét és Krisztus nem zsidó voltát bizonyítja az “Irgalmas Szamaritánusról” szóló példabeszéd is és Jézusnak a samariai asszonnyal való beszélgetése is.

Jézus idejében a zsidó nép már teljesen a Tóra fajvédelmi törvényei szerint élt, de a “Törvény alatt élő” nem zsidók úgy bújtak ki alóla, ahogy lehetett. Fizették a tizedet és egyébként élték a maguk életmódját és imádták a maguk Istenét, ÉLI- t, az élő Istent.

Minden emberben él egy jogos nemzeti öntudat, egy nemzeti hovatartozandósági érzés. Ahogy egy zsidótól nem lehet megkívánni azt, hogy példázataiban ne a saját fajtáját dicsőítse, így Jézusnál is természetes volt, hogy példázatában az “örök élet” iránt érdeklődő “Törvénytudó” előtt egy szamaritánust említett, mint az irgalmasság mintaképét, nem pedig egy zsidót. Más oka is volt erre. Ugyanis nem mondhatott olyat, ami ellenkezett volna a zsidók Törvényével, mely a Talmud magyarázata szerint az Erubin 64.a. és Aboda Z. 20.a.lapján előírja, hogy “…az ember egy nem zsidón ne könyörüljön “, míg a Pesachim 25.a. lapján az áll, hogy “Mindenkit lehet gyógyítani, kivéve a bálványimádókat, a fajtalanokat és a vérrontókat.” Ezért kerülte el úgy a pap, mint a Levita az útfélen sebesülten fekvő szerencsétlent.

Jézusnak másik szamáriai esete is azt mutatja, hogy ő vér szerint nem volt zsidó. Ugyanis a szamáriai asszonytól kért vizet, amin az asszony igen elcsodálkozott mondván: “Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki szamáriai asszony vagyok, mert a zsidók nem barátkoznak a szamáriaiakkal.”

Jézus Jeruzsálemből jött, Galileába tartva Samarián keresztül. Jeruzsálemi tartózkodása alatt bizonyára zsidó divat szerinti öltözetet viselt, hogy nyugodtabban taníthasson, hiszen János Evangéliuma szerint éppen a farizeusok elől menekült. (János 4:1-3) Azonban ha zsidó lett volna, nem kérhetett volna az asszonytól még vizet sem, mert a zsidók az idegeneket és eszközeiket tisztátalanoknak tartották, amint az az Ótestamentumban és a Talmudban meg van írva, hogy “Háromszor mondják a rabbik, hogy a nem zsidó nő és férfi tisztátalan.” A szamáriaiak hovatartozandóságáról fontos adat a szamáriai asszony másik kijelentése is: “..A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak”. Ugyanis már a legrégibb vallások szerint úgy hitte az emberiség, hogy Isten lakóhelye az “Égben” van és aki magasabb helyen imádkozik, az közelebb van az Istenhez. Ezért jegyzik meg az egykorú krónikások, hogy a szumérok, szkíták a hegyeken és dombokon imádkoztak, vagy ha ilyen nem volt közel, akkor az Isten által szabadon áttekinthető pusztában imádkoztak, vagy ha módjukban állt: Ziggurátokat építettek (lépcsős piramisokat).

A szamárisi asszony pusztában és hegyen imádkozó atyái tehát szkíták voltak és nem zsidók. Ezekre vonatkozóan mondja Kahana rabbi a Talmudban, hogy “Szemtelen az, aki nyílt síkságon imádkozik és aki a bűneit felsorolja.”

Krisztus “orcájának színe változása” is egy magas hegyen történt, amint az Máté 17:1,2-ben meg van írva. Megkísértése is a hegyen való imádkozás közben történt (Máté 4:1.). Kedvenc imádkozó helye az Olajfák hegyén volt, stb. Ő is betartotta az ősök szokását.

A hittudósok és történészek szerint az Újtestamentum Evangéliumainak eredeti szövege nincs meg. A mai szöveg csak másolatok eredménye, mely nem mentes az akkori tendenciának megfelelő változtatásoktól, kihagyásoktól és betoldásoktól, melyek tele vannak ellentmondásokkal. Így került bele a “Judeai Bethlenem” is, mint Jézus születési helye csak azért, mert Dávid is ott született, amint J.W. Swain professzor írja “The Ancient World” című könyve első kötetének 210. oldalán.

Bethlenem nevű helység Palesztina területén nem is egy volt. De azt, hogy a minden órára várandós Mária a galileai Názárettől a júdeai Bethlenemig vezető – legalább 180 kilométeres, hegyes-völgyes terepen kacskaringózó – utat megtette volna egy állítólagos népszámlálás miatt, ma már minden értelmes ember kizártnak tartja. Ellenben minden kutatás oda vezet, hogy Jézus születési helye – ha Bethlenem volt – csakis a galileai Bethlenem lehetett, ahova szüleit származásuk, rokoni kötelékeik, és egzisztenciális érdekeik kötötték, ahol a szkíták laktak, akiknek ősatyja volt Nimród, aki a Biblia szerint “…kezde hatalmassá lenni a Földön” és “az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földjén”. “E földről ment aztán Assiriába és építé Ninivét, Rekhobóth városát és Kaláht és Résent Ninive között és Kaláh között”. (Mózes 1. 10:8-12)

Vagyis Nimród építette Sineár (sumér) legnagyobb részét, amit nemcsak a Biblia, hanem ma már az archeológiai és őstörténet-tudomány is bebizonyított. Azért írja Rawlinson és Sayce, Opperttel egyetértőleg, hogy “…a sumér nyelv ős-scytha nyelv… mert… a legrégibb ékírásos szövegek Mezopotámiában scytha nyelven íródtak.” Ennek a nyelvnek egyik dialektusa volt az arámi nyelv, Jézus anyanyelve.

Ezen a nyelven küldte fohászát az Atyához, a susanita és kánaánita szkíta magyarok élő Istenéhez; “Éli Éli lam-ma sabaktani” vagyis “Istenem, Istenem, nézz megszabadulni”, azaz “Segíts megszabadulni”. Ugyanis a régi magyar nyelvben, de Hazánk egyes részein még ma is: a segítségnyújtást sokszor fejezik ki, hogy “ránéztem”, “megnéztem” vagyis “segítettem”, Ez “idióma” nem ismeretlen még az angol nyelvben sem.

Mindezek után már határozottan kijelenthetjük, hogy Krisztus Urunk nem a zsidó Dávidnak volt leszármazottja, hanem a kushi- szkíta Nimródnak, kinek népéből II. Sargon Kr. e. 710-ben több ezret telepített Galileába, az ottani rokon népek közé.

A Talmud is azt írja Jézusról Jochanan Ben Zakkaj rabbi által, hogy: “… az istentelen Nimród fiának fia” volt. Mózes I könyve (10:8) szerint “Khus nemzé Nimródot” is …akiről pedig tudjuk, hogy nemcsak hatalmas vadász vala az Úr előtt, hanem a két szittya vitéznek, Hunornak és Magyarnak az atyja volt.

Nyíregyházy Pál

SZKÍTA ÁLMOK JÉZUS NEMZETSÉGÉRŐL.

Néhány hete egymás után magyar könyvekről írtam ebben a rovatban s azóta szinte naponként hoz a posta címemre irodalmi termékeket. Barátok és ismerősök küldik szellemi termékeiket. Kérik, hogy foglalkozzam írásaikkal és ismertessem azokat.

- Badiny Jós Ferenc torontói előadásán néhány percre dr. Mihály Ferenc barátom ült mellém s arra kért, hogy írjam meg nézeteimet “Gondolatok egy prédikációhoz” című, a Szittyakürt tavaly decemberi számában megjelent tanulmányáról:

- Azt se venném rossznéven – mondta -, ha nemcsak dicsérettel szólnék munkájáról.

Azután kétszer is elolvastam, hiszen magam is prédikálok szükségből az evangélikus templomban s érdekel minden, amit az Ige valóságos magyarázatára felhasználhatok.

Mihály Ferenc cikkében pedig nem kevesebbről van szó, minthogy Krisztus Urunk a szkíta Nimródnak leszármazottja volt, kinek népéből II. Szargon Kr. e. 710-ben több ezret telepített Galileába, az ottani rokon népek közé. A Talmud is azt írja Jézusról, hogy “az istentelen Nimród fiának fia volt:’ Mózes I. könyve 10:8-9 szerint “Khus nemzé Nimródot, s ez hatalmas vadász vala az Úr előtt.”

Nimród pedig tudjuk, hogy nemcsak hatalmas vadász volt, hanem a két szittya vitéznek: Hunornak és Magyarnak atyja. Nimród kezde hatalmassá válta válni a Földön, írja a Biblia. Ő építette Sumér legnagyobb részét s ezért mondják a tudósok, hogy a sumér nyelv ős szkíta nyelv, mert a legrégibb ékírásos szövegek Mezopotámiában szkíta nyelven íródtak. Ennek a nyelvnek egyik dialektusa volt az arámi nyelv, Jézus anyanyelve.

Ezen a nyelven küldte fohászát az Atyához, a szkíta magyarok élő Istenéhez: “Éli, Éli lam-ma Sabaktani” vagyis “Istenem, Istenem, nézz megszabadulni: Ugyanis a régi magyar nyelvben, de Hazánk egyes részein még ma is, a segítségnyújtást sokszor úgy fejezik ki, hogy “ránéztem”, “megnéztem”, vagyis megsegítettem.

Istenem, Istenem, micsoda gyönyörű álom! Jézus annak a Nimródnak leszármazottja, akitől Hunor és Magyar vitézek származnak. Nincs különb nép a magyarnál! Benedek Elek meséjében olvastam, hogy volt egy szent kardjuk, mely csatáikban segítette őket. Ezt nevezték Isten kardjának.

Egyszer egy hirtelen keletkezett forgószél felkapta és magával repítette Nyugat felé. Atillának a Duna-Tisza közében egy pásztorfiú visszahozta szent kardot. Így találta meg:

- Amint a nyájam után mendegéltem, látom hogy egy tavalyi üsző “sajnálja a lábát”. Nézem, mi baja lehet, hát vérzik a hátsó lába. Tűnődtem: ugyan mi vérezhette meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra, s egy kard hegyét pillantom meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam, abban a szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. A kard kipattan a földből és forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak ellobban a lángja s a kard elterül a földön. Odaszaladtam, s felvettem a kardot. Atilla mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy világtájnak, hogy csak úgy zúgott bele.

Amikor az Új Testámentum a “Júdeai Betlehemet” említi, Jézus születési helyének, ez valószínűleg csak a célzatos másolatok eredménye, mivel Dávid is ott született. Betlehem nevű helyiség több is volt Palesztina területén. De hogy a minden órára várandós Mária a galileai Názárettől a júdeai Betlehemig vezető, legalább 180 kilométeres hegyes-völgyes terepen a kacskaringós utat megtette volna egy népszámlálás miatt, ma már kizártnak tarthatjuk. A modern kutatások oda vezetnek, hogy Jézus születési helye csakis a galileai Betlehem lehetett, ahonnan szülei származnak, ahová rokoni kötelékek fűzték őket, ahol a szkíták laktak s akiknek az ősatyja Nimród volt.

Jézus szkíta származását bizonyítja az “Irgalmas szamaritánus”-ról szóló példabeszéd és a samariai asszonnyal való beszélgetése is. Az örök élet iránt érdeklődő Törvényhozó előtt egy szamaritánust említett, mint az irgalmasság mintaképét, nem pedig egy zsidót. Az útszélen sebesülten fekvő szerencsétlent úgy a pap, mint a lévita elkerülték, mert a Talmud szerint “mindenkit” lehet gyógyítani, kivéve a “bálványimádókat”.

A szamáriaiak hovatartozásáról fontos adat a szamáriai asszony ama kijelentése, hogy “A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak.” A legrégebbi vallások úgy tanították, hogy Isten lakóhelye az Égben van, tehát aki magasabb helyen imádkozik, közelebb van az Istenhez. Ezért a szkythák hegyeken és dombokon, vagy ha ilyen nem volt, akkor Isten által szabadon áttekinthető pusztában imádkoztak, vagy ha módjukban állt, lépcsős piramisokat építettek. A satuáriai asszony hegyen és pusztában imádkozó atyái tehát szkythák voltak.

Krisztus “orcájának színe elváltozása” is magas hegyen történt. Megkísértése is hegyen való imádkozás közben ment végbe. Kedvenc imádkozó helye az Olajfák hegyén volt. A boldogságokról is a Hegyi beszédben szólt. Mihály Ferenc azt tartja a prédikáció legfontosabb kérdésének, hogy a prédikátor által felhasznált történelmi és a Krisztust ábrázoló adatok igazak legyenek. Ne ellenkezzenek a modern tudomány megállapításaival. Krisztus látta ezeknek a követelményeknek fontosságát. Ezért mondta a szamáriai asszonynak, hogy ” eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.” (János 4,23)

Istennek Jogában állt – folytatja Mihály Ferenc – a messiási szerep betöltésére bármelyik népet kiválasztani. Az ? igéi egyforma értékűek bármelyik nép nyelvén. Mivel pedig valóban kiválasztott egy népet, melyen keresztül elküldte az ? Egyszülött Fiát, nemcsak illik, de kötelességünk is hogy melyik volt ez a nép. Már mondtuk, hogy Jézus anyanyelve a skytha nyelv arámi dialektusa volt. Ha valaki Kr. e. 2000-ben a turáni fennsíkról elindult nyugat felé a Földközi-tengernek akár az északi partján, tehát Anatólián, a hettiták földjén és a mai Görögországon keresztül, akár a déli part felé vette az útját Palesztinán keresztül Egyiptomba és Líbiába, csak egy nyelvnek a tudására volt szüksége, mégpedig a tudósok által sumérnak nevezett mezopotámiai ősnép nyelvére, mert ezeken a területeken abban az időben még mindenütt ennek a nyelvnek valamelyik dialektusát beszélték. E területeken talált rovásírásos és ékírásos nyelvemlékek ma is olvashatók és megérthetők magyarul.

A tudósok légiója tanítja, hagy a sumér nyelv ős-szkíta nyelv volt, melynek egyenes folytatása a magyar nyelv.

Istenem, Istenem, de gyönyörű álom: Khus nemzé Nimródot s Krisztus Urunk a szkíta Nimród leszármazottja volt. De Nimródtól származott a két szittya vitéz is: Hunor és Magyar.

Arany János pedig így énekel a csodaszarvasról írt regében: “Hunor ága hun fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet.”

Tags:
Posted in Dr. Mihály Ferenc | Comments Off

dr. Padányi Viktor: Vérbulcsu

November 7th, 2011 by Aries Hungary

A “fejedelmi” méltóság így üres, teljesen üres cím. A fejedelem semmivel sem több, mint saját törzsének feje. Sőt, mivel ez a törzs az ország közepén helyezkedik, el éppen a fejedelemnek legkevesebb a külföldi érintkezése is. Hogy Árpád utódai, egészen Gézáig mennyire jelentéktelenek a magyarság életében, élénken demonstrálja az, hogy ugyanakkor, amikor számtalan másodrangú nevet, másodrangú fontosságú katonai eseményt ismerünk ebből a korból, a fejedelmek neveit Gézáig alig ismerjük, – sőt, igazában még azt sem tudjuk, hogy valójában hány fejedelem volt Árpád és Géza között. Hosszú ideig csak Zsoltról és Taksonyról tudtunk, s csak alig néhány évtizede bukkant rá történettudományunk bizánci forrásokban egy Fajsz nevű fejedelem nevére.

Sir John Bowring (1792-1872)
A magyar nyelv

Sir John Bowring* neves angol nyelvész és államférfi sok nyelvet beszélt, többek között magyarul is. Sok magyar költeményt fordított angolra, s egy irodalmi szöveggyűjteményt is kiadott. Könyvének előszavában a következőket írja:

“A magyar nyelv messze áll magában. Egész sajátos módon fejlődött és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődő nyelv, melyben ésszerűség és számtan van, sőt hajlékonyságával és alakíthatóságával erős a hangzatokban. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberi történelem korszakát tünteti fel. Ki lehet mutatni az eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne az idegen rétegek, melyek a különböző népekkel való érintkezés során rávakolódtak. Ezzel szemben a , magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idő viharai karcolást sem ejtenek. Nem az idők változásától függő naptár. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem üzletel, nem ad és nem vesz senkitől! Ez a nyelv a nemzeti felsőbbrendűségnek, szellemi függetlenségnek legrégibb, legdicsőbb műemléke… Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik. A nyelvészetben éppúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok egyetlen kőből készült padozatát sem tudják megmagyarázni. Senki nem tudja honnan jött, melyik hegyből vágták ki a csodálatos tömeget. Miként szállították oda, miként emelték fel a templomok tetejéig…

A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény, sokkal csodálatosabb.! Aki ezt megfejti, az az isteni titkot fogja boncolgatni; valójában annak is az első tételét: “Kezdetben vala az Ige, és az Ige az Istennél vala, és Isten vala az Ige.”

* Sir John Bowring (1792-1872): Sok nyelven beszélt és olvasott. Többek között Petőfi verseket is fordított.

A magyart – a legrégibb élő írott nyelvet, melynek őshazája a Kárpát-medence Közép-Európában és nemzeti nyelve Magyarországnak .

VÉRBULCSU

Az elsüllyedt Magyarország temérdek torz furcsaságai sorában – amelyek tíz zsúfolt esztendőnek és vándorlásaink tízezer kilométereinek örvénylő távolságaiból annyira tisztán látszanak ma már – nem utolsó volt történettanításunk.

Gimnazistáinkkal negyedikes korukban eredeti latinban. olvastattuk Juliul Caesar galliai hadjáratának történetét, a “Commentarii de bello Gallice-t s annak a római nacionalizmust idéző kezdő sorait -még szürkülő fejjel is kívülről tudjuk idézni mindnyájan: Imitemur nostros Brutos, Mucios, Horatios… A fegyvereiket a középkori condottierik módjára bérbeadó tízezer görög bérharcos perzsa zsoldban végigcsinált kisázsiai hadjáratának teljes útvonalát és minden jelentős eseményét megtaníttatták velünk Xenophon Anabasisa alapján. Iskolakönyveink oldalakon át foglalkoztak Hannibál itáliai hadjáratával a híres átkeléstől az Alpokon a cannae-i csatáig. Ugyanakkor azonban a honfoglalás utáni első száz esztendő magyar hadtörténeti vonatkozásaiból csak annyit tanítottak nekünk, hogy eleink rablóhadjáratokra jártak s ezek során Merseburgnál 933-ban és Augsburgnál 955-ben katasztrofális vereséget szenvedtek.

A dolgot az teszi rendkívül furcsává, torzzá, sőt félelmetesé, hogy a honfoglalás utáni száz esztendő hadtörténeti vonatkozásairól óriási mennyiségű magyar és idegen forrásanyag, temérdek adat és leírás állt történettanításunk rendelkezésére – s ezeknek a summája merőben más képet állít össze, mint az a szegényes, pár mondatnyi anyag, amit minderről a magyar nép fiainak tanítottak. Oktatáspolitikánkat és tankönyvszerkesztőinket súlyos felelősség terheli, mit magyar történelmi tankönyveink honfoglaláskori anyaga elkedvetlenítően mutatta, hogy minden “új” tankönyvet két- három régiből szerkesztettek össze, a régiek meg német és osztrák történelmi művek kompilációi voltak. Furcsa kulturális életünk szemében csak az volt komoly és megbízható. amit németből vettünk át. A német világból hozzánk sodródott, vagy német szuggesztiók alatt érő tudományos reprezentánsaink gyanakvó lemosolygással kezeltek minden magyar származású anyagot és feldolgozást.

Így esett, hogy honfoglaláskori történetünk egyik legérdekesebb és legjelentékenyebb komplexumáról, a magyar külpolitika és hadművészet egy 18 esztendőt felölelő egységéről, amely a maga egészében a X. század legnagyobb európai szenzációja volt, csupán a 955 évi augsburgi “Ungarschlacht”- ot meg a hét csúfondárosan megcsonkított u. n. “gyászmagyart” mutogattuk évszázadokon át ifjúságunknak, – talán éppen azért, mert a fölöttünk uralkodó kategóriának szüksége volt a német nagyság és a magyar törpeség hangsúlyozására, egy kollektív magyar kisebbségi érzés kialakítására és fenntartására.

Hogy ez – éppen az augsburgi csatavesztés komplexumával kapcsolatban – mennyire így van, annak jellemzésére elöljáróban csupán két körülményt említek.

Az egyik az, hogy 955. évi magyar háború abban az elszigetelt formában és értelemben, ahogyan ezt a német és a magyar történettanítás felemlíti: nincs. Ellenben van egy 954- 955. évi háború, amelynek befejező akkordja ránk nézve szomorú és tragikus, de amelynek első – és határtalanul nagyobb méretezésű – fele a magyar történelem legragyogóbb és a német történelem egyik legszégyenletesebb lapja. Sőt, ha azt a kifejezést használom, hogy “legragyogóbb”, nem is mondtam eleget, mert a 955 . évi hadjárat sokkal nagyobb és teljesebb magyar világszenzáció volt a X. szd.-ban, mint pl. a nándorfehérvári diadal világszenzációja XV. ben, vagy Kossuth és szabadságharca a XIX.-ben. Moszkvától Londonig, a skandináv világtól Cordováig, Rómától Bizáncig nem volt olyan város, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról – és a X század derekán nem volt olyan gyerek Európában aki nem ismerte volna ezt a nevet: “Bulcsu”.

A másik körülmény az, hogy a német és osztrák történelmi oktatásból és nevelésből ez tökéletesen hiányzik s csak a szépségflastromot jelentő augsburgi ütközet van felemlítve nemzeti nevelési szempontok miatt. Ez érthető is, német szempontból nézve. Amilyen érthető azonban ez a németek szempontjából. ugyanolyan érthetetlen, hogy a mi történeti oktatásunkból is hiányzik. hogy a mi történeti oktatásunkban is csak az augsburgi ütközet van felemlítve, noha ez a hadjárat jelentőségben és zsenialitásban semmivel sem marad mögötte Julius Caesar, vagy Hannibal, vagy Napóleon hadjáratainak, amelyek nagyszerűsége megkap minden történelmi kontribúciót, noha a végén Hannibál is, Napóleon is elbukott.

Mindenesetre Hannibálról nemcsak azt tanítottuk, hogy miután őt az emigrációban is kérlelhetetlenül üldöző római nagyhatalom elől nem volt már hova menekülnie, öngyilkos lett – s Napóleonnal kapcsolatban sem csupán a waterloo-i csatáról számoltunk be. A mi Bulcsunkkal kapcsolatban azonban ezt tettük.

Bulcsu, vagy amint kortársai neveztek Vérbulcsu ezen második nagy európai hadjárata – amelyhez hasonló méretezésű hadi vállalkozás Batu kán tatárjárásáig Európában nem volt – nemcsak az európai történelemből maradt ki, ami a német közvetítő közeg sok mindent elnyelő tulajdonsága következtében nem csoda, hanem a mi nemzeti emlékezetünkből is hiányzik. Úgy hiszem, nem len érdektelen tehát, ha szorongattatásunk és hányattatásunk nyomorúságának mélyén, az ezer esztendős évforduló imponáló mérföldkövénél megkísérlem feltölteni a magyar lelkekben a történelmünk 954. esztendeje helyén tátongó vákuumot.

A Vérbulcsu nagy európai hadjáratáról adandó beszámoló nem csak teljes nem lenre, de nem lenne érthető sem, ha elnagyoltan legalább, de mégis meg nem kísérelnem felvázolni az esemény bel- és külpolitikai hátterét.

Az idő 954. A X. évszázad ötvenes éveinek kora. A nemzedék a honfoglaló nagyapák unokáinak nemzedéke, amely most a 18~ 30-as évjáratokat jelenti. A honfoglalók generációjából már alig él valaki, legfeljebb néhány hetvenen felüli öregapó birkózik még itt-ott rokkant és köszvényes derékkal a tűnő idővel. Árpád, a legendás honszerző már 907 óta halott, de az apák búcsúzó nemzedékéből még igen sokan vannak, akik személyesen ismerték. Emléke iránt a kegyelet nagy és teljes, neve ott zeng az igricek dalaiban, mindabból azonban, ami a személyéhez kapcsolódott a nagyapák nemzedékében, ma már csak ez a kegyelet van meg, Árpád közjogi alkotását már elkoptatta az ötven esztendő. Magyar nemzet, magyar állam még nincs. Vagy ha úgy jobban tetszik, már megint nincs. Az Etelközben létrehozott törzsi unió, annak ellenére. hogy ünnepélyesen, hálásan és meghatottan újra megerősítették Pusztaszeren, az unokák idejére már megint szétesett.

Ennek a szétesési folyamatnak alap oka, az individualizmusra való öröklött ogur hajlamon kívül az, hogy a Kárpát- medencébe költözött magyarságot nem korlátozta senki és semmi, legkevésbé a tér. A területet ősi ugor szokás szerint osztották fel. A letelepedés törzsenként történt. Az egyes törzseknek kiosztott területeket 10-15 kilométer szélességű gyepűk – közös megegyezéssel lakatlanul hagyott földsávok, mocsár, vagy dombvonulatok, folyórégiók, vagy szűzen hagyott erdősávok – különítik el egymástól. Ezeken belül ugyanígy, csak keskenyebb gyepűkkel vannak elválasztva az egyes nemzetségek – ahogy akkoriban, mondták, “hadak” – szállásföldjei is. S a régi gesták és krónikák szerint ilyen had van száznyolc. A településnek ez a formája ősi ugor forma. A gyepű védőöv, a ménesek, csordák és nyájak biztosítása az összekeveredés meg a más törzsbeliek illegitim állatbeszerzése ellen, s a határvillongások, legelőviták megakadályozására. Gyakorlati alapja tehát ugyancsak van az: ősi szokásnak, van azonban egy súlyos hátránya: kihangsúlyozza a törzsi különállást és ezzel megakadályozza a nemzeti összetartozás élményének kialakulását. Így minden törzs egy kis nemzet, minden törzsi terület egy kis ország és a magyar nemzet maga igazában nem egyéb egy nyelvet beszélő törzsi egységek egymás mellett elhelyezkedő mozaikjánál. Ugyanúgy, ahogyan ez az onogurság, eddigi ezerötszáz éves története folyamán mindenkor volt – s ami a nagy onogur nép szétporladását és legnagyobb részének megsemmisülését okozta. Ez az elkülönülés, ez a gyepűrendszer hozta meg most is a maga káros gyümölcsét, különösen mióta a minden törzs által tisztelt Árpád fejedelem meghalt

A magyarok országa különös ország, különösen a kor Európájának szemüvegén keresztül nézve. A magyarság által birtokba vett terület nem személyes tulajdona az uralkodónak, mint az összes többi európai területegységek, hanem köztulajdona a népnek, amely közös erőfeszítéssel szerezte azt. A terület nem egységes feudális szerkezet, mint Európa, hanem kizárólag allodiális egységek mozaikja. Sőt, még az egyes allodiális egységek sem magántulajdonai senkinek, hanem magán-, helyesebben családi használatra bocsátott köztulajdonok. A magánjogi formában és értelemben birtokolt Európával szemben a Kárpát-medence közjogi kategória – s mint ilyen, furcsa és idegen sziget a feudális európai világban. A szabad magyar egzisztenciális körülményeiben és szociális vonatkozásaiban nem alárendeltje senkinek, életét a törzsön belül csak közös akarattal létrehozott szabályok irányítják. Csak a hadak egyes rokonsági köreinek, a nagycsaládoknak vérségi feje korlátlan úr a családtagokkal szemben.

Ez a társadalmi felépítés, amely a maga liberalizmusával és demokráciájával sokkal modernebb, mint a korabeli Európa feudalizmusa, kitűnő is volna, ha a felépítés nem állna meg az egyes törzsek határainál, hanem betetőzné azt egy az összes törzseket hasonló formában összezáró csúcsszervezet, amit az etelközi és pusztaszeri vérszerződés akart volna megvalósítani. Ez azonban nem történt meg. A magyar törzsek Árpád halála után is megválasztják ugyan a közös főt “Árpád utódai közül”, ez a méltóság azonban Árpád után kegyeletes címnél alig egyéb.

A magyar kollektívumnak az egész magyarság összetett erejét és akaratát követelő közvetlen önvédelmi gondjai, vagy politikai szándékai nincsenek. Hiszen a megszerzett terület bőségesen elég, s a magyar fegyverek presztízse egyelőre oly nagy, hogy a magyarokat egyenesen visszatért hunoknak gondolják s nemhogy a szomszédos kisebb népek nem merik háborgatni, hanem a két belső zavarókkal küzdő nagyhatalom, Bizánc és a hanyatló frank-római császárság sem. A törzsek közt felmerülő problémák lokális jelentőségűek és nem involválnak valaminő nemzeti méretezésű politikát, a törzsön belüli ügyek elintézése pedig a törzs vezérére meg a hadak nagyjainak tanácsára tartozik. Az ősi joggyakorlat egyébként is elismeri az önbíráskodást szabad emberek közt – a szolgák társadalma meg amúgy is jogtalan. Mindezeken felül pedig a honfoglalás utáni nemzedék generációs és korhangulatát a befejezettség, nem pedig valaminő indulás szuggesztiója jellemzi. Ily körülmények között a fejedelemnek nemcsak hatalma és teendője nincs, hanem – amennyiben nincsenek közös, nemzeti problémák és nincsenek közös és nemzeti méretű vállalkozások (mint ahogy nincsenek) – értelme sincs. Illetőleg értelme volna, sőt nagyon is volna És ez a törzsi individualizmus, a törzsi különállás és autonómia tényének megnyirbálása volna egy fokozottabb nemzeti egység érdekében, amelyre külpolitikai szempontból rövidesen igen nagy szükség lesz. Ez azonban, legalább is egyelőre lehetetlen, noha a macedón dinasztiával éppen ebben az időben újjászülető bizánci hatalom, meg a Nagy Ottóval újjászülető német-római császárság két fenyegető malomköve egyre dörömbölőbb türelmetlenséggel követelné. Ehhez a fejlődéshez azonban újabb négy évtizedre és majd egy Szent Istvánra lesz szükség.

A magyar kollektívum lényegében egy laza köztársaság, amelynek összetevői azonban nem személyek, hanem testületek. S ezeknek a testületeknek korlátlan autonómiája van, kizárólag csak egymás jogait kötelesek tiszteletben tartani. Ami tehát összetartja őket, az csupán egy kölcsönös meg nem támadási szerződés. Még csak véd és dacszövetség sincs köztük. Még törzsi federációnak sem lehet ezt a képletet osztályozni, hiszen a törzsek keze még a Kárpát-medencén kívüli vonatkozásokban is csaknem teljesen szabad. S ez a szabadság önálló törzsi külpolitikai vállalkozásokban nyilatkozik meg.

A “fejedelmi” méltóság így üres, teljesen üres cím. A fejedelem semmivel sem több, mint saját törzsének feje. Sőt, mivel ez a törzs az ország közepén helyezkedik, el éppen a fejedelemnek legkevesebb a külföldi érintkezése is. Hogy Árpád utódai, egészen Gézáig mennyire jelentéktelenek a magyarság életében, élénken demonstrálja az, hogy ugyanakkor, amikor számtalan másodrangú nevet, másodrangú fontosságú katonai eseményt ismerünk ebből a korból, a fejedelmek neveit Gézáig alig ismerjük, – sőt, igazában még azt sem tudjuk, hogy valójában hány fejedelem volt Árpád és Géza között. Hosszú ideig csak Zsoltról és Taksonyról tudtunk, s csak alig néhány évtizede bukkant rá történettudományunk bizánci forrásokban egy Fajsz nevű fejedelem nevére. De nincs kizárva, hogy 907 és 947 között Zsolton és Fajszon . kívül volt még más is. Mindenesetre tény, hogy e korban Bizánc s a magyarok közölt a diplomáciai levelezést bizánci részről nem a fejedelemhez intézik, hanem “a magyarok hadnagyaihoz”.

A színtelenségbe és a törzsi lokalitás színvonalára lesüllyedt fejedelem mellé, sőt fölé két másik tényező nő fel az Árpádot követő évtizedek belső magyar világában. Az egyik ezek közül az eszegel törzsszövetség feje az erdélyi világban, a “gyula”, aki az ősi törzsszövetségi szervezetben az igazságszolgáltatási felségjog tulajdonosa volt – s akinek keleti határszéli helyzeténél fogva Bizánc felé van külpolitikai jelentősége. A másik meg a nyugati határon elhelyezkedő horkák törzsének a feje, a törzsszövetség főhorkája, akinek határszéli helyzetét és jelentőségét személyes zsenialitása is növeli ebben az időben. Ez a főhorka az évszázad második harmadában Kál vezér fia, a honfoglaló Tas vezér unokája, Bulcsu, amely név a régi magyar ortográfia helyett újjal írva “bölcs”-et jelent.

Bulcsu alakja messze felmagasodik a kor magyar horizontján, téved az, aki benne csupán a magyar törzsi vezérek egyikét szemléli. Bulcsu a maga korában európai méretezésű személyiség. Neve a X. század derekán valahogyan úgy cseng a XX. század Európájában, mint Churchillé, vagy Eisenhoweré, vagy Sztaliné.

Magyar vezéri rangján és a magyar törzsszövetség főhorkájának közjogi méltóságán kívül a nemzetközi életben két nemzetközi cím illeti meg. Bulcsu horka viselője a kor két legnagyobb nemzetközi címének, – olyan címeknek, amiket a korban csak uralkodók viseltek (S “a bizánci császár vendégbarátja” és “római patricius”. Mind a két cím nemzetközi kitüntetés, amit a császárok osztogatnak, – valami olyasmi, mint egy évszázaddal ezelőtt az aranygyapjú, vagy a térdszalagrend legfelső fokozata volt. Csak aki tisztában van a kor bizantinus etikettjével s annak jelentőségével, tudja megérteni, hogy mit jelentett külföldi személynek az isteni ceremóniákkal körülvett bizánci császár “vendégbarátjának” lenni. A római patríciusi cím adományozása a Kr. u. VI. szd.-tól kezdett divatba jönni. A ravennai udvar, a bizánci udvar és a római pápai udvar adta kitüntetésül külföldi királyi személyeknek. Ezt a címet kapta és viselte büszkén élete végéig Alarich gót király, ezt a címet kapta meg előbb, mielőtt császárrá lett Theodorik, viselője volt a frank királyság megalapítója Chlodwig

Nos, Tas vezér unokája, Bulcsu, aki mellesleg 948-ban Bodonyban ( ma Viddin) megkeresztelkedett, egyéb magyar és nemzetközi címei között ezt a címet is viselte. Ha a névjegy akkoriban divatban lett volna, Bulcsu horka névjegyén meglehetősen hosszú lett volna a szöveg. Az olvasó mindenesetre felmérheti a tényt, hogy nem a fejedelem volt a római patrícius, hanem Bulcsu, a horka. De felmérheti azt az adatot is, hogy nem István király köti az első külföldi “politikai” házasságot, mikor feleségül veszi Gizellát, hanem Bulcsu horka nénje az, első ezen a téren a magyar külpolitikában, amikor férjhez megy Bajorország “uralkodó hercegéhez”, Arnulfhoz, aki így Gizellának, István király hitvesének dédanyja volt- (Arnulf lánya, Kál vezér unokája Judith anyahercegnő, Nagy Ottó császár sógornője lesz és ő kezdeményezi majd Németországból a quedlinburgi követjárást és a térítés megindítását Géza fejedelem idején a hetvenes évek elején).

Nem tudom, mennyire sikerült érzékeltetnem a felsorolt néhány adattal, hogy ki volt társadalmi és politikai értelemben Bulcsu a magyar és a nemzetközi életben egyaránt. A képet még ki kell egészítenem azzal, hogy mindezeken felül Bulcsu horka volt a X. század Európájának legnagyobb hadvezére. Mellette az induló 954-955-i háborúban az északnyugati határvédő törzs vezére, Zoárd fia, Huba vezér unokája, Lehel tölti be a “vezérkari főnök” szerepét.

A meginduló háború megértéséhez a kor külpolitikai helyzetképét is meg kell rajzolnom néhány vonással, annak magyar vonatkozásaival együtt

A külpolitikai körképet a csehekkel kll kezdenem, akik ebben a korban, a század közepén, immár körülbelül száz éve élnek jelenlegi lakóhelyükön, ahova néhány évtizeddel a morvák után, az avar birodalom összeomlását követő zavaros idők folyamán érkeztek. Nem valami fergeteges lovasrohammal, hanem apró és szakadozott, félénk és óvatos diaszpórákban, gyalog, s a morva rokonok kereteiben helyezkedtek el.

A morvák viszont az akkoriban már hanyatlani kezdő frank-római birodalom hűbéresei voltak, akik az előző század végén kísérelték meg a birodalmi keretek szétlökését, – amint tudjuk, sikertelenül, mert az akkoriban érkező magyarok kardcsapásai alatt nemcsak a terv vérzett el, hanem annak képviselője, Szvatopluk is 893-(593) ban, sőt a morva-gondolat másik protagonistája, II. Szvatupluk is 906-ban. A morva főség alól így kiszabadult csehek keretén belül a század első évtizedei során véres harcok folytak a vezető családok között, az Arnulf frank-római császár halálával beállt német belső zavarok kedvező légkörében. E harcokból a Przemysl család került ki győztesen. Mikor aztán Nagy Ottó rendteremtési akciója megindul, a néhány évtizeden át uratlan csehekre is sor kerül, akiket Ottó 950-ben végképp lever s a mainzi érsek joghatósága alá helyezve éppen e korban kezd meg keresztény hitre téríteni. A morva részek viszont már 906 óta magyar fennhatóság alatt állnak és fognak maradni még tovább is, egészen Szent Istvánig, 1002-ig.

A mai Lengyelország területén körülbelül ugyanez a helyzet. A lengyel törzsek vezető családjainak belső marakodása a Piaszt-családot dobja felszínre, akiknek uralma majd úgy egy évtizeddel később fog megkezdődni I. Micziszlávval, Krakkó hercegével, ugyancsak a német-római császárság hűbéres keretében.

Észak-keletre Kiev kezd erősödni Rurik normann vezér unokájának, Vladimirnak uralkodása alatt és kezdi meg terjeszkedését a mai DéI- Oroszország irányába. A mai Románia területén a besenyők élnek, kiket hátulról máris egy újabb keletről jövő rokonnép szorongat, a kunok

A bolgárok, akiket a magyarok szorítottak át hatvan évvel azelőtt az Alduna déli oldalára, vitéz és tehetséges fejedelmüknek, Árpád fiatal kortársának, Simeonnak halála után a gyengekezű és tehetségtelen utódok alatt hanyatlani kezdenek Ez annál nagyobb hiba, mert a Balkán egykor oly erős, de közben nagyon elgyengült ura, Bizánc, az új, macedón dinasztia alatt hirtelen megint erősödni kezd – s a bolgárok országát előbb befolyása alá vonja, majd a század közepe felé annektálja. A Balkán belsejében szakadozottan, primitíven és szervezetlenül szerb diaszpórák élnek, akikből egy maroknyit, a Rásavidéki és a Boszna. völgyi diaszpórákat éppen ebben az időben szervez össze néhány évre az egyik kenéz, Császláv. Az egyetlen határozott politikai körvonalakkal rendelkező balkáni egység a horvátok bizánci keretben alakult királysága, amelyre azonban ebben az időben Bulcsu fenyegető árnyéka nehezedik.

Felső-Itáliában a longobard királyság éli utolsó évtizedeit. Az Adriai-tenger északi régióiban Nagy Ottó nemrégiben szervezte újjá. Az Ostmark a magyar honfoglalás után tíz éven át a magyar csapatok felvonulási területe volt, a bajorok által kezdeményezett ennsburgi csatában 907. június 5-én, száz évi fennállás után végleg megszűnt és egy emberöltőre a magyarok fennhatósága alá került. Az új német-magyar határ a felső Enns folyó, az Ober-Enns, vagy ahogyan népmeséink emlegetik, az Óperencia, amelyen túl már az idegenek furcsa világa kezdődik.

A Kárpát-medencét körülvevő gyűrű mögött két belsőleg gyenge nagyhatalom terül el, illetőleg, pontosabban szólva, két nagyhatalom halad néhány évtizedes belső gyengeség után a konszolidáció útján rohamosan előre. Az egyik az újraéledő Bizánc, a másik az utolsó frank császárnak, Gyermek Lajosnak halála után beálló belső bomlásból előbb a szász Madarász Henrik, majd 936-tól kezdve ennek fia, Nagy Ottó vezetése alatt kilábaló és “német-római császárság” néven újraéledő Németország.

A magyarok kalandozásait és könnyű sikereit a század első évtizedeiben Árpád szövetségesének, Arnulf frank-római császárnak 900-ban bekövetkezett halála után a német tartományurak fegyelmezetlensége és az általuk előidézett anarchia tette lehetővé. Ebbe az anarchiába rontanak bele évről évre Arnulf császár halála óta a magyarok és ebben az anarchiában kerül magyar kézre az Ost-mark egy fél évszázadra (amelyet mellesleg a magyarok nem népesítenek be hanem csak gyepűnek tartanak némi állandó őrséggel és gyakori razziákkal ellenőrizve azt ) . A magyar hadivállalkozások egy emberöltőn át, 933-ig egytől egyig győzelmesek és sikeresek, illetőleg csak egészen jelentéktelen esetekben sikertelenek. Ilyen eset 904-ben történik mikor ebédrehívás örve alatt bajorok átcsalogatják Kusaly vezért és kíséretét s az étkezőasztal mellett rohanják meg és mészárolják le, valamint 913- ban, mikor egy Burgundiából hazatérő fáradt sereget támad meg és semmisít meg Arnulf, a fiatal bajor herceg, aki az ennsburgi csatában, 907-ben elesett apját, Luitpold herceget akarja megbosszulni.

Az a külpolitikai fejlődés, amely aztán majd a 954-55-i háborúhoz vezet, tulajdonképpen itt, ezzel az Inn-völgyi csatával veszi kezdetét.

A Gyermek Lajost követő Konrád német király uralmával elégedetlen, önállóságra törő és önmagát “Isten kegyelméből Bajorország és a szomszédos tartományok hercegének” deklaráló Arnulf ugyanis az Inn-völgyi győzelem után egy évvel menekülni kénytelen országából és – hadi ellenfeleinél, a magyaroknál keres és talál menedéket.

Arnulf több, mint két évet tölt Magyarországon emigrációban, ahol Kál vezérnek, Bulcsu apjának vendége – s ahol meg is nősül. Magyar fegyveres segítséggel és magyar feleséggel kerül 917- ben újra trónjára vissza, miután előbb már 915-ben és 916-ban is vezetnek a magyarok Arnulf érdekében hadjáratokat német földre, amikor is Thüringiát, Swabent és Frankent dúlják végig. (Ekkor égetik fel a híres fuldai kolostort). A 917. évi kísérlet koncentrált támadás Konrád ellen, mert az ugyancsak emigrációból visszatérő Burkhardt sváb herceg Swabenban, Arnulf Bajorországban, a magyarok meg Elszászban és Lotharingiában támadnak Konrád ellen, aki a bajor főerősség, Regensburg elleni támadásban meg is sebesül, majd nemsokára meghal Utódául halálos ágyán egyik szintén lázadó oligarchájának, Ottó szász hercegnek a fiát, Henriket jelöli ki. Henriket azonban mind Arnulf, mind Burkhardt gyanakvással fogadják és nem ismerik el királynak, meg sem jelennek a koronázásán. Ellenben mind a ketten a magyarokkal kötnek szövetséget 919-ben, az Arnulfnál úgy 8-10 évvel fiatalabb Bulcsu apjával, Kál horkával.

A gyanakvás a hercegek szempontjából indokolt is, mert Madarász Henrik erélyes kézzel fog hozzá a német belső rend és fegyelem helyreállításához és az egységes német honvédelem kiépítéséhez.

Az egyre erélyesebb és egyre érezhetőbb központi hatalom nyomása ellen Arnulf újra a magyarokkal lép szövetségre 929-ben, most már valószínűleg Kál utódával, a horkák törzsének fiatal vezérével Bulcsu főhorkával, a honfoglaló Tas vezér unokájával. Évi adó ellenében mentesíti országát a magyaroknak nemcsak támadásaitól, hanem még az átvonulás terheitől és elkerülhetetlen kellemetlen velejáróitól is. Mivel a magyarok 928 óta Hugó felső itáliai királlyal is szövetségben vannak, Madarász Henrik pedig adófizetés ellenében 9 évre békét vásárolt tőlük, így a 927-től 936-ig terjedő időszak két kisebb kivételt leszámítva békében telik el a magyarok számára. Ez a kilenc esztendő mellesleg a magyar hatalom tetőpontját jelenti a X. században.

Ennek a tetőpontnak csak félig oka a magyar katonai szuperioritás. A magyarázat másik fele ott van, hogy Bizáncban az új dinasztia ebben az időben van legjobban elfoglalva uralmának belső megszilárdításával – s pontosan ugyanez a helyzet Felső Itáliában is, ahol hosszú és véres trónviszályok után szintén új dinasztia van berendezkedőben. Ez utóbbi trónviszályában és annak megoldásában a magyarok döntő szerepet játszanak. A felső-itáliai komplexum lényege az, hogy II. Berengár ellen, aki a maga számára akarja biztosítani az utolsó frank-római császár, Gyermek Lajos halála után betöltetlenül maradt császári méltóságot, fellázad a hűbéres Burgundia királya, II. Rudolf és -921 tavaszán Felső-Itáliára tör. Berengár a vele szövetségben levő magyarok segítségét kéri, akik két hadosztálynyi erővel, Bogát és Dursát vezérek parancsnoksága alatt Brescia mellett megsemmisítik Rudolf seregét és betörnek Burgundia területére is. A következő évben azonban Rudolf újra megtámadja Berengárt és Piacenza mellett 923 nyarán döntő csapást mér rá, aminek eredményeképpen ő válik Felső-Itália urává. Berengár. Újra a magyarok segítségét kéri, akik 924 tavaszán Felső-Itáliára törnek (márciusban felégetik Páviát mind a 44 templomával) és Rudolfot megint megverik. Majd, amikor áprilisban Rudolf orvul meggyilkoltatja Berengárt, Zoárd (a későbbi Lehel vezér apja) vezérlete alatt végigpusztítják Burgundiát. Berengár halálával azonban mégis Rudolf lesz Felső-Itália ura, de nem sokáig. Most Hugó provencei őrgróf meg őellene támad. Rudolf apósával – a már említett Henrik. ellenes Burkhardt sváb herceggel – szövetkezik, Hugó viszont a magyarok segítségét kéri. A magyarok egy időben két fronton támadnak, Felső-Itáliában és a svábföldön, 926-ban, – győzelmesen egyaránt mind a két fronton. Végigzsákmányolják Elzászt és Lotharingiát, Verdun és az Ardennek vidékét is, Itáliában pedig átkelve az Appenineken megsarcolják Toscanát, sőt Rómát fenyegetik. Az itáliai király Hugó lesz. Uralma megszilárdításához azonban teljes mértékben a magyarokra van szorulva.

Németországban a belső erőparalízis biztosítja a magyar szuperioritást. Madarász Henrik két tűz között van: egy oldalról saját rakoncátlan hűbéres hercegei, akik között a legveszélyesebb éppen Arnulf, a bajor herceg, Bulcsu sógora, – más oldalról meg a magyarok között. A magyarok által fenyegetve kénytelen hűbéreseit hosszú pórázra engedni, viszont éppen miattuk nem képes a teljes német erővel fellépni a magyarok ellen. Így, mikor 924-ben ő is súlyos vereséget szenved a magyaroktól, kilenc évre adófizetés ellenében békét vásárol, hogy ezt az időt várak építésén kívül hűbéresei megrendszabályozására fordíthassa. A fokozódó eréllyel fellépő király ellenében hozza létre Arnulf a magyarokkal a már említett szövetséget 929-ben.

A magyar szuperioritás tehát abban rejlik, hogy Itáliában épp úgy, mint Németországban, de nem kis mértékben Bizáncban is, a helyzet kulcsát a magyarok jelentik egy évtizeden át. Vaknak kell lennie annak a szemlélőnek aki a kor külpolitikai helyzetének ismeretében nem képes meglátni, hogy a magyar hadakozások nem össze-vissza zsákmányolások voltak, hanem egy rendkívül intelligens külpolitika három szomszédos birodalomban, egy ca. másfélmillió négyzetkilométeres térben rendezett akciói.

A magyar szuperioritás nyugalmi állapota, mint már említettem, 936-ig tart – s ezt csak az elbizakodottan és rosszul szervezett és kis katonai erővel végrehajtott 933-i, büntetésnek szánt hadjárat szakítja meg, amely a merseburgi vereséghez vezet. Az akcióra mindössze egy hadosztályt vetnek be, s a vereség – bármennyit emlegetik is a német tankönyvek – már csak ezért is csekély jelentőségű. Egy hatása azonban kétségtelenül van. Negyven év óta ez az első magyar vereség nyílt ütközetben (az innvölgyi csata egy fáradtan hazavonuló sereg tőrbecsalása volt) és az addig verhetetlennek hitt magyarok presztízsének nagyon árt, annak dacára, hogy három és féI évvel később, 937-ben Bulcsu, nagyszabású és nagyszerűen vezetett első európai hadjáratában a csorbát majd fényesen kiköszörüli.

A nagy fordulat azonban mégis bekövetkezett 936-bon a német belső fegyelem pionírja, Madarász Henrik meghal s utána a még nála is tehetségesebb, erélyesebb és erőszakosabb fia, Ottó, a német történelemben Nagy Ottónak nevezett utód következik, aki a széthullott frank-római birodalom helyett egy új, német központú császárságnak veti meg az alapjait. S ezzel nyílik meg a 954-55. évi nagy magyar hadjárat politikai háttere.

Ottó trónralépte után azonnal erélyes intézkedésekbe kezd a belső fegyelem helyreállítására, a Madarász Henrik idején zavartalan függetlenséget és önállóságot élvező hűbéres hercegek azonban sorra ellene fordulnak. Az első Bajorország hercege, aki most Eberhardt, az imént elhalt Arnulf fia, anyai oldalról Bulcsu horka unokaöccse. Szászországban Ottó tulajdon testvérei vezetik a lázadást, Thankmar és Henrik, Lotharingiában sógora,

Giselbert herceg, Frankóniában meg az öreg Eberhart herceg, aki pedig Ottó apjának mindvégig hűséges híve volt. Hugó felsőitáliai király . Burgundiára támaszt igényt. Boleszló vezetése alatt fellázad a cseh hercegség is. A magyarság, pontosabban a magyar külpolitikát jelentő Bulcsu, amint ezt minden jel és esemény mutatja, teljesen tisztában van azzal, hogy mekkora veszélyt jelent magyar szempontból az, ha Ottó egy erős német birodalmat szervez. A szövetség és a barátság a bajor uralkodócsaláddal és Hugó felsőitáliai királlyal egyébként is megvan még a múltból. A magyarok, pontosabban a két nyugati törzs, Bulcsu és Lehel törzse tehát a lázadó hercegek akcióit fegyverrel támogatja.

Ez a támogatás 18 éven keresztül az Ottó- féle konszolidációs program állandó és tervszerű fegyveres zaklatásából áll. A kilenc évi csendet és nyugalmat tehát újra állandó magyar hadivállalkozások váltják fel, amelyek egészen Ottó végleges győzelméig, a császári hatalom teljes megszilárdulásáig s a birodalmi rend és fegyelem teljes megteremtéséig, 955-ig tartanak. Nagy Ottó művének legnagyobb és legveszélyesebb ellenfele a X, század derekának nagy magyar külpolitikusa és hadvezére, Bulcsu. A német restauráció keserves és nehéz ottói művének elejénél is, végénél is Bulcsu horka alakja áll. A küzdelmet Bulcsu 937, évi nagy európai hadjárata vezeti be és a 954-55-i hadjárat, Bulcsu horka “második hun hadjárata” zárja le. S hogy Ottó művét nem sikerül elbuktatnia, az nem rajta és nem a magyar fegyvereken, hanem a vele szövetségben operáló német oligarchák magatartásán múlott.

Jelen tanulmánynak nem tárgya az első nagy hadjárat, azért azzal ezúttal részletesen nem foglalkozom. Csak annyit említek meg, hogy a 937. évi hadjárattól kezdve 955-ig alig van olyan esztendő, amikor a magyarok támadást nem intéznének Ottó, vagy a vele szövetséges, illetve a hozzá hűséges német, vagy olasz tartományok ellen.

Ha a történész összesítő kimatatást állít össze magának e tizennyolc esztendő magyar hadi vállalkozásairól s ezt összeveti a német belpolitikai világban a császár és a német tartományurak között folyó küzdelem hullámzásaival, meglepve kénytelen felfedezni ezeknek a látszólag értelmetlen és összevissza hadjáratoknak következetes és intelligens tervszerűségét. Ha a császár egy új támogatót nyer valakiben akár Németországban, akár Németországon kívül, az új támogató a következő évben holtbiztosan kap egy pusztító magyar támadást Ha a revoltáló hercegek valamelyike cserbenhagyja szövetségeseit és átáll a császár oldalára, vagy a császár legyőzi és elkergeti valamelyiket és saját bizalmi emberét ülteti annak tartománya élére, a tartományt, amely addig mentes volt magyar támadástól, a magyarok azonnal zaklatják, feldúlják, felégetik és pusztítják. A magyar hadi vállalkozások 18 éven át pontosan és következetesen a német belpolitikai alakulás fordulataihoz igazodnak. Az egész 18 éves német komplexumban a tulajdon nemzetük és hazájuk érdekei ellen operáló német oligarchák önző, lelkiismeretlen, következetlen és minden nagyobb koncepciót nélkülöző magatartása meglehetősen lesújtó. A véres és pusztító események 18 esztendős halmaza mögött csupán két intelligens koponya munkál, a tehetséges és erélyes császáré, aki fáradhatatlanul, minden csapás után újra és újrakezdve épít a németség érdekében – és a nem kevésbé tehetséges horkáé, aki ugyanolyan fáradhatatlanul rombolja ugyanazt a magyarság érdekében. A tizennyolc éves folyamat egyetlen nagy párharc Ottó és Bulcsu között, s ebben az összes többi szereplők csak sakkfigurák. Sakkfigurák az önző, fegyelmezetlen, birodalmi méretekben gondolkozni képtelen német hercegek és grófok, sakkfigurák a Bulcsu háta mögött közömbösen, a német alakulással nem törődő, annak magyar fontosságát nem is látó,nemzeti méretekben gondolkozni szintén képtelen magyar vezérek és hadnagyok is.

A szívós pártharc során Ottó lassan, de állandóan tért nyer lázadó hercegeivel szemben – s ezáltal közvetve a magyarokkal szemben is. Ellenfelei közül elsőnek a bajor herceg, Eberhardt esik ki, aki Ottóval szemben csatát veszt és menekülni kénytelen. Ő is a magyaroknál keres menedéket, mint apja tette és soha többé nem is kerül vissza országa élére, Magyarországon hal meg 960 körül. Tartományát és méltóságát Berchtold karinthiai őrgrófnak, Eberhardt nagybátyjának adja a császár, noha jog szerint Eberhardt öccse (szintén Arnulf) következnék, aki ezt a mellőzést nem is fogja Ottónak soha elfelejteni. Berchtold tizenegy éven át uralkodik Bajorországban, haláláig a császár hűségén, a Bulcsuval való családi kapcsolatok azonban eléggé erősek ahhoz, hogy a magyarokkal is jó lábon tudjon maradni. Az általános személycserék során, amely a lázadók egymás után történő leverését követi, Szászországot lázadó öccsei helyett Billung Hermann és Gero őrgrófokra bízza a császár Lotharingiát a lázadó sógor, Giselbert helyett a frank herceg, Konrád, ahogyan nevezték: Vörös Konrád kapta, aki feleségül vette a császár leányát, Luidgardot (Az a Konrád ez, akit a monda szerint Lehel a kürtjével Augsburgban, 955-ben állítólag agyonütött. Hogy igaz-e a monda, nem tudjuk biztosan. Történelmi tény, hogy Konrád 955- ben elesett.) Frankónia a lázadó öreg Eberhardt halála után koronatartománnyá lett Néhány év leforgása alatt így mindenütt Ottó válik a helyzet urává. Sőt, hatalmának további megszilárdítását jelenti, hogy öccse Henrik, a volt lázadó is hűségére tér, s miután feleségül veszi Bajor Arnulf magyar anyától, Bulcsu nővérétől származó leányát, a már említett Judithot, a száműzetésben élő Eberhardt és a duzzogó ifjabbik Arnulf testvérét, Berchtold herceg halála után, a Judittal kötött házasság alapján (az ifjabbik Arnulfot megint mellőzve) ez a Henrik lesz a bajor herceg. Így Ottó szász dinasztiája kerül Bajorország élére is.

Miután pedig sváb herceggé az időközben felcseperedett fiát, Ludolfot teszi meg, s ő maga másodszor nősülve a burgund király özvegyét veszi feleségül, így önmaga (Szászország, Frankónia és Burgundia), fia (Schwaben), öccse (Bajorország) és veje (Lotharingia) által családi ellenőrzés alá veszi csaknem az egész Németországot. 950-ben Boleszló cseh herceget is újra hódolásra kényszeríti.

Az erős német birodalom puszta létezésének fenyegető tényén túlmenően ez a fejlődés különleges körülményeinél fogva is veszélyes a magyarokra. 948- ban a közvetlen szomszédságot jelentő Bajorország a barátságos, sőt rokoni viszonyban lévő Arnulfék helyett a szász Henrik uralma alá került, aki szikrázó gyűlölettel viseltetik a magyarok iránt Ezt a gyűlöletet még kora gyermekkorából hozza, amely a magyaroktól való szüntelen rettegésben és megalázottságban telt el. A kilenc éven keresztül fogcsikorgatva fizetett adó annakidején nemcsak Szászország népét döntötte nyomorúságba, hanem apja udvarának atmoszférája is állandó háborgással, keserűséggel és gyűlölettel volt eltelve a magyarok iránt Ezek a fiatalkori emlékek örök nyomot hagytak Madarász Henrik fiainak lelkében.

S ezek az emlékek nem csupán tétlen gyűlöletet jelentenek. Mikor bajorországi uralmának második évében, 919-ben a magyarok teljesen szétverik határvédő csapatait, Henrik megesküszik, hogy a magyarokat kiirtja Európából. Alapos előkészület után 950-ben Magyarországra tör, a Rábáig előnyomulva számtalan magyar telepet elpusztít és nagyon sok zsákmánnyal és fogollyal tér haza. Az ötven esztendeje tartó nyomasztó inferioritás után ez az esemény valósággal felvillanyozza Nyugat-Európát, hiszen a rettegett magyarokat saját országukban támadták meg. Az egykorú források eltúlozzák az eseményt A krónikások, akik ötven esztendő száz meg száz súlyos csatavesztéséről nagyon szűkszavúan számolnak be, most zengnek az örömtől és már Pannónia visszavételéről álmodoznak.

Történik azonban más egyéb nyugtalanító esemény is. Lothár burgundiai király halála sután III. Berengár, az egykori Berengár “császár” fia Itália királyává deklarálja és koronáztatja magát, mégpedig szuverénül, apja jogán, nem pedig, mint császári hűbéres. Ottó ezt, mint római császár nem tűrheti s 951-ben nagy sereggel Berengárra támad, akit – bár a magyarok hathatósan segítik – mégis legyőz, úgy, hogy Berengár kénytelen őt az augsburgi zsinaton hűbérurának elismerni és két felsőitáliai tartományt, a veronai és aquileai őrgrófságokat ( az egykori Friault ) átengedni. A két őrgrófság a délnyugati magyar határon terül el. Ottó, miután Friault újjászervezi, azt is Henrikre bízza, aki Bajorország után így délnyugatról is a magyarok fenyegető szomszédjává lesz és most már két irányból is készül a magyarok megtámadására. Mivel pedig a horkák törzse Magyarország délnyugati sarkában van elhelyezkedve, Bulcsu elsősorban van az új helyzet által érdekelve.

Ebbe a fenyegető atmoszférába robbannak bele a németországi újabb belső események. Ottó ellen újabb nagy arányú lázadás tör ki, mégpedig a saját családjában. Ottó fia és törvény szerinti örököse, a már említett Ludolf sváb herceg egyre nagyobb féltékenységgel és nyugtalansággal nézte nagybátyja, Henrik növekvő befolyását, nemcsak apja előtt, hanem a német közvéleményben is, amely a magyarok elleni harc kérlelhetetlen hősét Látta benne. Elégedetlenségét még növelte apja új házassága, s mikor a házasságból gyermek született – az egyébként korán elhalt Henrik – öröklési jogát látta veszélyeztetve és egyre élesebben szembefordult apjával. Vele együtt fordult el Ottótól annak veje, Vörös Konrád is, aki régtől gyűlölte Henriket és sértette, hogy Bajorország után Friault is az kapta. Harmadiknak meg ott voltak a bajorok, főleg a mellőzött s mellőzését egy percre sem felejtő Arnulf, Bajorország palotagróffá ledegradált jog szerinti ura. .

A nyílt lázadás 953-ban tört ki, s megint a bajorok kezdték. Arnulf, az öccse Hermann, az említett Berchtold hercegnek, Henrik elődjének az özvegye, valamint Arnulf unokatestvére, Herolt salzburgi érsek vezetése alatt kitört a bajor szabadságharc az idegen, szász Henrik ellen. Ottó maga ment rendet teremteni bajor földre, de annak ellenére, hogy Henriken kívül a hűtlenné vált Vörös Konrád helyébe Lotharingiába kinevezett új herceg, Brúnó kölni érsek seregei is támogatták, eredménytelenül kellett visszavonulnia saját családi tartományába, Szászországba.

A három lázadó tartományúr, Konrád, Ludolf és Arnulf most szövetkeztek, s a szövetség a magyarokat hívta segítségül, akiknél a száműzött Eberhardt, Arnulf bátyja készítette elő a szövetséghez a talajt. Bulcsu számára ez az alkalom az Ottóban és Henrikben megtestesülő fenyegetés felszámolásának ragyogó lehetőségét jelentette, s így indul meg a háború, a honfoglalás óta – ekkor már hatvan éve – hasonló nagy méretben nem indított katonai vállalkozás a következő évben, 954-ben.

A hadjárattal kapcsolatban, amely egyszerre rémülettel és kétségbeeséssel töltötte be az egész akkor ismert világot, az egykorú külföldi feljegyzések 100.000 emberről beszélnek. Az adatban erős túlzás van, mert bár a X. század derekának Magyarországa veszély esetén ki tudott állítani egy 100.000 főből álló hadsereget – a magyar honvédelmi szervezet, gyakorlat és technika szerint a mozgósítható haderő az összlakosságnak mintegy 20-25 százalékát jelentette – egy támadó háborúba az országon kívül semmi esetre sem vetettek be mindent, még a tartalékot is. Történettudományunk reális becsléssel 30-35.000 emberre teszi a bevetett haderő nagyságát, s a X. század viszonyaihoz képest ez a haderő is nagyon nagy. Hiszen például harminc évvel azelőtt Itália csaknem teljes talpra állítható hadereje felvonult a magyarok ellen a híres brentai csatában, amelyben egy 5000 főnyi magyar sereg vett részt, s ez az itáliai haderő 15.000 ember volt.

A haderőben szerepelt a horkák és Lehel törzsének két hadosztálya, a törzs biztosítására hátrahagyott egyharmad leszámítása után körülbelül 7-7000 ember, a többi törzsek által küldött önkéntes kontingensek, amelyek együttesen úgy 10.000 főt tehettek ki, a császár ellen ugyancsak fellázadt Boleszló cseh herceg részéről 4000 cseh, valamint a zsákmányért kísérőként szokás szerint hadbaszálló ismeretlen mennyiségű és ismeretlen értékű bolgár és besenyő egységek. (Bolgár és besenyő katonai egységek évtizedek óta szokásos kísérői voltak a magyar hadi vállalkozásoknak nyugaton.) Ez a haderő együttesen úgy 30-35.000 főt tehetett ki, mikor 954 tavaszán mintegy 120.000 lóval elindult. ( A magyarok szokás szerint átlag 4-6-8, sőt esetleg 10 lóval indultak fejenként, részben azért, hogy a lelovagolt lovakat gyakran válthassák, részben meg, hogy legyen mire csomagolni a zsákmányt Málhájuk alig volt, tartalék élelmük, egy zsákocska húspor meg egy zsákocska köles, a nyeregre volt csatolva).

A sereg a szövetséges bajor és sváb tartományokon harc nélkül átvonulva előbb végigdúlta a három frank tartományt a Rajna innenső oldalán, amelyek Ottó koronatartományai voltak. A frank erők megsemmisítése után átkelt a Rajnán és Lotharingiában megsemmisítette Brúnó lotharingiai haderejét, mely után a most már visszatért Vörös Konrád Wormsban ünnepélyesen és gazdag ajándékokkal fogadta őket. Néhány napi pihenés után Brúnó másik tartományába, Köln és Maastricht vidékére vonultak, ahova mellesleg maga Vörös Konrád herceg kalauzolta őket. A tartomány katonai erejének megsemmisítése és a tartomány végigpusztítása után Brabantba törtek a mai Belgiumban, majd Lobbesen áthaladva Cambrayt ostromolják meg. A várost el is foglalják, de a könnyű lovasság a fellegvárat nem tudja bevenni, sőt, a várőrség egy kirohanása alkalmával Bulcsu öccse is elesik. Bulcsu megtorlásul tüzes nyilakkal fel akarja égetni a várost, de a magisztrátus könyörgésére ettől a tervtől mégis eláll Cambray alól délkeleti irányban Észak- Franciaországon vonulnak át – Laon-Rheims-Chalons vonalán – és Ottó másik tartományára, Burgundiára törnek, amelyet szintén teljesen végigpusztítanak.

Burgundiából a Riviérán át Itáliába vonulnak és délről, tehát hátulról támadják meg Henrik új tartományát, Friault. Elfoglalják Veronát és – körülbelül 500 évvel Attila ismert hadjárata után Aquileát Friaulban megsemmisítenek minden katonai műtárgyat, végigpusztítják az egész tartományt s onnan vonulnak 954 szeptemberének második felében, – 1000 esztendővel ezelőtt – haza.

A hadjárat körülbelül hét hónapig tartott, s a sereg megtett a kisebb kitérőket nem is számítva – mintegy 5000 kilométert

A vállalkozás hadászati, valamint részletes harcászati leírása és bírálata jelen tanulmánynak nem feladata. A hadjáratra csupán vezetési, mozgatási (menet) és ellátási szempontból akarom felhívni katonai szakembereink figyelmét Hét hónap körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 120.000 ló számára. Öt nagy folyóátkelést csináltak végig (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.

Hannibál útja Spanyolországból Itáliába rövidebb volt, s a seregének létszáma kisebb, arról nem is beszélve, hogy a felvonulás és a visszatérés között Itáliában áttelelt

Bulcsu hadjáratának hatása egyszerűen megrendítő volt Az európai közvélemény kétségbe volt esve, a templomokban mindenfelé szentségimádásokban könyörögtek a szorongó litániákon: “De sagittis hungarorum libera nos Domine!” – A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket.

Azonban a lázadó német hercegek vállalkozására a hadjárat hatása éppen ellenkező volt, mint amit vártak és reméltek tőle. A tartományok kifosztott és meggyötört lakosságának hangulata a hercegek ellen fordult, s ez lett Ottó császár szerencséje. A tulajdon népük felháborodása következtében veszélyes helyzetbe került hercegek kénytelenek visszatérni Ottó hűségére. Ludolf herceg mezítláb és sírva járul apja elé, aki megbocsát neki, de a sváb hercegséget elveszi tőle. Vörös Konrád szintén siet visszatérni apósa hűségére, s némi büntetéssel ő is megússza a vállalkozást Csak bajor földön áll a harc a tél folyamán, de a köznép magatartása következtében a lázadók itt is rohamosan tért vesztenek. Végül már csak Regensburg áll és tartja magát kétségbeesetten védekezve a következő 955. év márciusáig. Ottó és Henrik azonban azonnal véres megtorlásba kezd. Hermannt kivégezteti, Harolt érseket megvakíttatja, a bajor grófok egész sorát felakasztatják. Arnulf maga Regensburg védelmében elesik. Aki teheti, menekül. S aki menekülhet, Magyarországra menekül.

A menekültek újabb magyar intervenciót sürgetnek kétségbeesetten, különösen, hogy Regensburg is elesett, mert Henrik uralma a győzelem után még elviselhetetlenebb.

Ha valóban fűződik magyar érdek az Ottó-Henrik-féle erőgóc megsemmisítéséhez, mint ahogy fűződik, erre az intervencióra sürgősen szükség is volna, s ezzel Bulcsu tökéletesen tisztában is van. A helyzet azonban nagyon nehéz, még pedig két okból is.

Az egyik az, hogy most már nem lehet segítségre számítani Németországban magában, mint tavaly – bár a bajor emigránsok erősen bizonygatják, hagy ha a támadás megindul, a bajorok a magyarok oldalán lesznek. Most a császár körül tömörül minden erő, nem úgy, mint tavaly. A borzalmas lecke megmutatta, hogy mennyire Ottónak volt igaza.

A másik az, hogy egy új hadjárat eszméje a magyarság részéről nagyon hűvös fogadtatásban részül. A törzsek részéről minden hadi vállalkozás önkéntes természetű. Minden törzs autonóm, valaminő nemzeti egységről szó sincs. Elrendelni valamit lehetetlen, legfeljebb rá lehet venni a töviseket valamire, már amikor rá lehet. A német veszéllyel a törzsek egyébként sincsenek tisztában, minél beljebb laknak kelet felé, annál kevésbé. Külpolitikailag gondolkozni és cselekedni, …nem, ilyenről szó sincs, még a fejedelem részéről sem, aki ezidőben: Taksony. A németországi fejlődés jelentőségével és súlyával nincsenek is tisztában. Azzal csak Bulcsu horka van tisztában. És talán még Lehel.

Maguk a közvetlenül érdekeltek, a harcosok, a legénység, nos az pontosan csak legénység, semmivel sem több és semmivel sem kevesebb. Véleménye nem külpolitikai szempontokhoz igazodik, nemzeti veszélyről nem is álmodik. A tavalyi nagyszerű hadjárat után különben is mindenki tele van pénzzel, vagyonnal. Nagy vásárlások folynak, ménesek, gulyák cserélnek gazdát. Szép új ruhák készülnek, a legények feleségeket vesznek, lakodalmak folynak és lakodalmakra készülnek. Az emberek élvezni akarják a tavalyi erőfeszítés gyümölcseit, kényelmet, szórakozást, víg életet akarnak, nem az embertelen hadi fegyelem követelményeit megint. S még inkább ez a helyzet a bolgár és besenyő szállásokon. A hadba hívó zoltánok egymás után eredménytelenül térnek vissza. Boleszló is sietett a császár hűségére térni, egy esetleges cseh segéderőről szó sincs – s amennyiben van, az most a császár oldalán fog harcolni.

Áprilisban alig kel hadra más, mint a két közvetlenül érdekelt határszéli törzs két hadosztálya. Illetőleg a két hadosztályból annyi amennyi hadműveleti célra bevethető. E két hadosztályban sincs valaminő nagy, a múlt évihez hasonló harci kedv, a legénység itt is a tavalyi zsákmány eredményeit szeretné élvezni, mint a többiek. Sőt, az általános német felháborodás, meg az Ottó és Henrik győzelme által restaurálódott veszély miatt a határ biztosítására és a törzsek védelmire is nagyobb erőket kell hátrahagyni, mint tavaly, úgy, hogy a két hadosztály létszáma sincs akkora, mint tavaly volt: a két hadosztály együtt legfeljebb 10.000 fő, de inkább kevesebb.

A Németországba kiküldött fürkészők egyre tisztább képet hoznak az ottani általános hangulatról, s ez a kép magyar szempontból meglehetősen komor. A helyzet teljesen bizonytalan, s így telik el – habozásban és várakozásban – két hónap a határon. Ez alatt a két hónap alatt azok a kisebb kontingensek is, melyek a többi törzsek részéről – főleg újoncokból, a zsákmány kilátására mégis összeverődtek, egymás után visszaszállingóznak a szállásokra.

Bulcsu habozik. Június elején követeket küld a császárhoz afféle kísérleti léggömbként – s adófizetésre szólítja, fel, aminek ellenében békét ajánl. Ottó azonban csak csekély ajándékokat küld – s ez a válasz sokat mond.

Bulcsu számára a döntés kétségtelenül nehéz. Az esélyek komorak és veszélyesek. A tavalyihoz hasonló győzelemhez nem 8-10.000, hanem inkább 40-50.000 emberre volna szükség. Ezt a kontingenst a magyarság minden megerőltetés nélkül ki is tudná állítani, ha egységes és fegyelmezett nemzetről volna szó. Ilyen azonban nincs, s a helyzettel Ottó is teljesen tisztában van.

Hosszú habozás után, júliusban Bulcsu és Lehel mégis indulásra szánják el magukat, s az időpont már maga is végzetes. A magyar hadviselés tipikus ideje a tavaszi és őszi esőzések közötti idő, átlag április elejétől szeptember végéig, s most már július van. Ebben az időben a külföldön operáló csapatok már meg szoktak fordulni. S mai még rosszabb, az eltelt három hónap alatt még a tunya és nehézkes német feudális hadigépezetnek is van ideje arra, hogy felvonuljon, s ezzel a magyar stratégia leghatásosabb fegyvere vész el, az ellenfél kellő felfejlődését lehetetlenné tevő fergeteges gyorsaság.

Regensburg tatarozása is befejeződött a hosszú ostrom után. Most Henrik ott az úr, aki ugyan beteg, de betegen is keményen ellátja a feladatát. A Bajorországba betört sereg még azt a hibát is elköveti, hogy először csaknem két hetet elpocsékol Regensburg hiábavaló ostromával, majd néhány ezer embert hátrahagy s ezzel továbbgyengülve indul tovább Füssen felé, ahol Ottó minden összeszedhető erővel felvonulva várakozik. A bajor menekültek által beígért támogatás sehol sincs. A hősi halált halt Arnulf 17 éves fia, szintén Arnulf, csatlakozik – írd és mondd 120 emberrel, s ezek is a regensburgi részlegnél maradnak. A bajor nép vár – s a vesztett csata után majd a menekülő magyar töredékeket fogja mészárolni.

Így, csak mintegy 7-8000 ember indul el végzete felé, a Füssen és Augsburg között elterülő Lech-mezőre. A többit már tanították még a magyar történelem tankönyvek is odahaza.

A nehéz fegyverzetű hadiegységek páncélfalával körülzárt könnyű lovasság sorsa tragikus, s a felháborodott németség magatartása brutális, barbár, sőt – keresztényekről lévén szó – minősíthetetlen.

A kilátástalan helyzetbe jutott sereg vezérei megpróbálnak alkudozni, de minden további tárgyalás feltétele: fegyverletétel. Mikor azonban a sereg még el nem pusztult maradéka, ca. 5000 ember halomba dobálja a fegyvereit, a kilátásba helyezett tárgyalás helyett megrohanják és a szó szoros értelmében lemészárolják őket. A parancsnokokat és tiszteket felakasztják, Bulcsu és Lehel akasztott holttesteit felhúzzák az augsburgi dóm tornyára.

A német düh, keserűség és felháborodás lélektanilag érthető. Katonákat, tábornokokat felakasztani azonban azért, mert a saját nemzetük szempontjai szerint és jól harcoltak, pontosan ugyanaz Augsburgban, mint Nürnbergben, pontosan ugyanaz a X. században, pontosan ugyanaz, akár Bulcsu horkáról, akár Generaloberst Jodl-ról van szó.

A seregből mondáink szerint csupán hét megcsonkított “gyászmagyar” vergődött haza. A többieket, a Regensburgnál hátrahagyott részleget mindenfelé elbarikádozott utak, leselkedő bajorok, kelepcék várták.

Politikában és hadászatban nem a becstelenségek és bűnök vonnak maguk után büntetést, hanem az elkövetett hibák. Bulcsu részéről kétségtelenül történt hiba, bár, hogy mi lett volna helyesebb, nehéz lenne megmondani.

A legnyomasztóbb és legfájdalmasabb azonban ebben az egész ezeresztendős komplexumban nem a csatavesztés és nem 10.000 jó magyar harcos nyomorult pusztulása. Elvégre, bármennyire is nagyra van ezzel az “Ungarschlacht”-tal a német történetem, két történelmi tény gúnyosan nézi a német büszkeséget Az egyik az, hogy a nagy győzelem nem magyar földön, hanem a német birodalom szívében történt A másik meg az, hogy a nagy győzelem után és ellenére hetvenöt esztendeig nem mernek a németek megkockáztatni a magyar föld ellen egy támadást.

A legnyomasztóbb és legfájdalmasabb vonása ennek a komplexumnak magyar részről az, hogy annak ellenére, hogy a magyaroknak otthon még legalább 50-80.000 támadásra bevethető emberük volt, a német gesztusra nincs magyar felelet. S ha van valami történelmi forrásaink anyagában, hogy közös magyar öntudat és közös magyar magatartás nincs, hogy egyes törzsekben sorsközösségi tudat, összefogás nincs akkor ez a tény bizonyítja ezt. És csak egy olyan magyar közvélemény, amely nagyjából tisztában van a X. századbeli magyar közállapotokkal és a X századbeli német és bizánci fejlődés irányával és annak roppant jelentőségével, képes arra, hogy meg tudja érteni és csak némileg is fel tudja mérni, hogy milyen elmondhatatlanul fontos és milyen mérhetetlenül nagy volt az, amit a törzsi autonómiák szétzúzásával, a törzsek leigázásával és fizikai s földrajzi szétszórásával tett egy egységes nemzet és egységes birodalom megteremtésére a történelmi műveletlenség által “véreskezűnek” gyalázott Szent István, a Bulcsu horka nagyszerű típusából való magyar, a népünket a szkíták, hunok, avarok, óbolgárok, besenyők, kunok rettentő sorsától megmentő, soha nem porladó kezű, áldott emlékű király…

Forrás: http://www.angelfire.com/realm3/hmult/cikkek/verbulcsu.htm#r002

Posted in Minden Magyarnak | Comments Off

A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE 1

September 25th, 2011 by Aries Hungary

A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE

BARÁTH TIBOR

A szerzőről
A szerző előszava
MIT TALÁLUNK A KÉZIKÖNYVEKBEN A HUNOKRÓL ÉS A MAGYAROKRÓL?
KIK A HUNOK?
A hunok faja és nyelve.
A hunok műveltsége.
A hun nép sorsa.
KIK A MAGYAROK?
BESZÉLHETÜNK-E HUN-MAGYAR TESTVÉRISÉGRŐL?
A HUNOK NYELVEMLÉKEI
MILYEN NYELVEN BESZÉLTEK A HUNOK?
Mit tudunk ehhez hozzátenni?
MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRASMÓDRÓL?
SZEMELVÉNYEK A SZÉKELY-MAGYAR ROVÁSÍRÁS EMLÉKEIBŐL
A KÁRPÁTI HUNORSZÁG NÉPEINEK FAJI SAJÁTSÁGAI ÉS NÉPNEVEI
EMBERTANI MEGFIGYELÉSEK
A HUNGAR ÉS MAGYAR NÉV ÉRTELME
ELSŐ BENYOMÁSAINK AZ ŐSHAZÁRÓL
AZ ŐSHAZÁRA UTALÓ ISMERT ADATOK
AZ ŐSHAZA SZEMÉLY- ÉS HELYNEVEIBEN MEGŐRZÖTT MAGYAR SZÓKINCS
A Magyar név.
AZ ŐSHAZA TÖRTÉNETI ÉGHAJLATA ÉS ELSŐ GYARMATOSAI
MAGYAR VOLT-E A RÉGI KELET KULTÚRNYELVE?
A KUTATÁSOK JELEN ÁLLAPOTA
AZ ÚGYNEVEZETT SZUMÍR ÉS EGYIPTOMI NYELV EREDETILEG UGYANAZ A NYELV
A SZUMÉR ÉS EGYIPTOMI NYELV EGYFORMÁN MAGYAR NYELV
RENGETEG A KR. E. ÉVEZREDEKBŐL EREDŐ MAGYAR NYELVEN ÍRT OKMÁNY
AZ ÍRÁS EREDETE
AZ ŐSHAZAI IRÁSMÓDOK ALAPELVEI, AZ OLVASÁS ÉS AZ ÁBÉCÉS ÁTÍRÁS
ROVÁSJELEKKEL ÍRT KELETI MAGYAR NYELVEMLÉKEK
Lelőhelyek.
EGYIPTOMI HIEROGLIFÁKKAL ÍRT MAGYAR NYELVEMLÉKEK
Az egyiptomi kronológia.
Az egyiptomi írás is magyar írás.
ÉKJELEKKEL ÍRT MEZOPOTÁMIAI MAGYAR NYELVEMLÉKEK
TISZTA KÉPÍRÁSSAL ÍRT MAGYAR NYELVEMLÉKEK
A MAGYAR NÉPEK ŐSHAZAI HITVILÁGA
AZ ÚGYNEVEZETT TERMÉKENYSÉGI VALLÁS
A NAPKÖZPONTÚ VILÁGKÉP
HOL LAKTAK AZ ISTENEK?
MI TÖRTÉNIK A HALÁL UTÁN?
A TEMETKEZÉSI HELYEKRŐL
NÉHÁNY SZÓ A HALOTTAK KÖNYVÉRŐL
A MAGYAR NÉPEK ŐSHAZAI ÁLLAMSZERVEZETE
A KIRÁLYI INTÉZMÉNY ÉS A KÖZIGAZGATÁS
A KIRÁLYOK TRÓNNEVEI ÉS URALKODÓI CÍMEI
URALKODÓI JELVÉNYEK
PAPI INTÉZMÉNY
A VALLÁS POLITIZÁLÓDÁSA
AZ ŐSHAZAI NÉP TÖRTÉNETE
AZ ŐSHAZA ÉSZAKI FELÉNEK BENÉPESÍTÉSE
AZ ŐSHAZA DÉLI FELÉNEK BENÉPESÍTÉSE
A MAGYAROK ÉSZAKRA VONULÁSA
Felvonulás a Földközi-tengerhez.
A MAGYAR-HUN TESTVÉRISÉG KIALAKULÁSA MEZOPOTÁMIÁBAN
TESTVÉRÜLÉS A FÖLDKÖZI-TENGER KELETI PARTVIDÉKÉN
MAGYAR-HUN TESTVÉRÜLÉS A NILUS VÖLGYBEN
AZ ŐSHAZAI MAGYAR NEMZETEI EGYETEMES BÉKÉJE FELÉ
II. kötet III. könyv
AZ AFRIKAI KUSOK
Eredetük és szálláshelyeik
A kusok sokféle népneve
A magyarok meghódítják a kusokat és keverednek velük
A “fekete” magyarok politikai öntudata
Kik örökölték az afrikai magyar kultúrát?
Jegyzet az újabb Afrika-kutatások főbb irányairól
AZ INDUS-VÖLGYI KUSOK
A nép és országa
Milyen nyelven beszélt az ország lakossága?
A kusokat elűzik az egyiptomi érdekkörből
A KÖZÉP-ÁZSIAI VAGY TURÁNI KUSOK
Eligazodás sokféle népnevük között
A szkíták magyar nyelvemlékei
A “Parthi” nevű nép magyarsága
KÜZDELEM A NOMÁD ÉLETFORMÁJÚ SZEMITÁKKAL
A SZEMITÁK BEJÖVETELE ÉS ELHELYEZKEDÉSE
A szemiták eredete és népi kiléte
A szemitáknak adott magyar népnevek
Kánaán és Szíria népei a szemiták előtt
A szemiták Asszíriában hont foglalnak és a “világuralom” megszerzését tűzik ki céljukul
A SZEMITÁK MEGSZERZIK A POLITIKAI FŐHATALMAT ÉS LEIGÁZZÁK A MAGYAR NÉPEKET
Forradalom Egyiptomban
Mózes a zsidókat asszír segítséggel kiszökteti Egyiptomból
Az izraeliták kánaáni katasztrófája
Az asszírok bukása
Jegyzet az ószövetség forrásairól
A SZEMITÁK MÁSODSZOR IS AZ EGÉSZ RÉGI KELET URAI
A zsidók visszatelepítése a Jordán völgyébe
A perzsa állam szemitizálása és a médák félreállítása
Jegyzet az ó-perzsa nyelvről
A szemitákkal való őshazai küzdelmeink mérlege
A RÉGI KELET NÉPESSÉGE ÁTTELEPÜL DÉLKELET-EURÓPÁBA
A kutatások jelen állása
Magyar isten- és királynevek Kréta szigetén
Magyar hely- és népnevek Krétában és az Égei szigetvilágban
Magyar nyelvű írások Kréta szigetén
A Balkán-félsziget magyar őslakossága
A görög nép és görög kultúra kialakulása
Jegyzet Homeros Odysseájáról
EURÓPA NYUGATI RÉSZÉBE IS MAGYAR AJKÚ NÉPESSÉG ÉRKEZETT ELŐSZÖR
A “fekete magyarok” bejövetele
A fehér magyarok első hulláma
Szántó-vető fehér magyarok érkezése
A Kelta-név az Európába költözött magyar népek összefoglaló neve
A nem-magyar nyelvek kialakulása Nyugat-Európában
AZ ELSŐ KELET-EURÓPA SZINTÉN MAGYAR ALKOTÁS
A Balti-tenger partjára vándorolt Esthoni és Fenni népek és a Jeges-tenger vidékére került Permiek
A Volga és Káma menti magyar néprészek
A BALKÁN- FÉLSZIGETEN ÁT ÉRKEZŐ ÚR TÖRZSEK
A Duna-medence népessége a bronzkor végén
A bronzkori Magyarország népsűrűségi térképe
A kő- és bronzkori lakosság magyar nyelven írt emlékei
A Maros-völgyi Tatárlakán felszínre került három agyagtábla egy ókori napvárta alkateleme volt. A korongon magyar nyelvű felirat szerepel.
Az ókori Magyarország szerepe Közép-Európa első feltárásában
A KELETI IRÁNYBÓL ÉRKEZŐ TURÁNI NÉPHULLÁMOK
Szkíta törzsek beköltözése a Duna-medencébe
Néprajzi és politikai viszonyok a Duna-medencében Árpád fejedelem jövetelekor
A római uralom néprajzi és politikai hatása
Árpád, az isteni küldetésű férfi

A szerzőről

BARÁTH Tibor – Alsólendva, Lendva, 1906. aug. 16. – Montreal, Kanada, 1992. febr. 22. – történész. Tanulmányait Budapesten a Közgazdaság-tudományi Egyetemen és a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, itt 1929-ben doktorált. Bécsben, Párizsban ösztöndíjasként tanult tovább. 1934-ben a Nemzeti Múzeum tisztviselője lett, majd a párizsi magyar tanulmányi központhoz kapott beosztást. 1940-től a kolozsvári egyetemen a magyar történelem tanára. 1944-45-ben a Vallás- és Közoktatási Minisztérium egyetemi ügyosztályának a vezetője. Később különböző párizsi tudományos intézetek munkatársa volt, 1946-1952 közt az északi-franciaországi ipartanács dokumentációs osztályát vezette. 1952 után Kanadában dolgozott. Az 1950-es évektől őstörténettel foglalkozott. 1949-1955 között a Nyugati Magyarság c. politikai és tudományos szemle szerkesztője és kiadója volt. 1961-ben könyvtárosi képesítést szerzett, majd a montreali nyomdaipari adminisztrációs központ igazgatóhelyettese volt. Több nyugati magyar folyóiratban publikált. 1945 után az ún. sumer-magyar rokonság alapján álló magyar őstörténeti kutatásokkal foglalkozott. Magyar, francia és angol nyelven 15 kötet történeti munkája jelent meg, ezek nagyobbrészt Magyarország történetével foglalkoznak.

A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE

,,Isten bírálatát a szó magyar mestere Tudó összegezte sebtében.”

A szerző előszava

Napjainkban szívós erőfeszítéseket tesznek a tudósok, hogy az emberiség első magas kultúrájának eredetét kifürkésszék. Evégből különösen a Régi Keleten (Ancient Orient, Near East) buzgólkodnak, ahol sorozatosan ássák ki a földből az egykori városok romjait és hozzák napfényre a letűnt idők emlékeit. E fáradozások nyomán az ókori világ történetét ma másként látjuk, mint akár tíz évvel ezelőtt. Egy ponton azonban, éppen a leglényegesebb vonatkozásban, mégsem tudtak átütő eredményt elérni: nem sikerült az ókori népek nyelvi hovatartozását, népi és faji kilétét határozottan megállapítani és így az első magas kultúra szerzőjét igazi nevén megjelölni.

A magyar őstörténeti kutatások szempontjából ez a sikertelenség sok ígéretet tartalmaz. Abból az anyagból ugyanis amit a nemzetközi tudomány nagy áldozatokkal felszínre hozott, de neon értett meg, mi a magyar őstörténetre vonatkozólag már eddig is sokat tudtunk hasznosítani. Az onnan kiemelhető magyar adatok zömükben az időszámításunk előtti első négy évezredből származnak és jelentőségben sokszorosan felülmúlják azt, amit a finnugor ívású tudósok a maguk tételére az elmúlt száz esztendő alatt összehordtak.

Ezek előtt az adatok előtt, amelyek között összefüggő nagyobb magyar nyelvemlékek is szép számmal akadnak, meghökkenve állunk. Meglep bennünket az adatok nagy régisége és azok földrajzi előfordulási helye. A finnugor nyelvészeti eredményekre felépített magyar őstörténet sarkalatos tételei szerint ugyanis kizárt dolog, hogy az időszámítást megelőző időkből magyar nyelvemlék létezhessék, méghozzá a Régi Keleten. Hiszen ha ezen a földrajzi tájon a mondott időből akárcsak egyetlen egy hiteles magyar szöveg is található, az puszta létével máris szétfeszíti a finnugor kereteket és megcáfolja a magyar őshazának Ural- Szibériában való elképzelését. Márpedig ilyen Krisztus előtti időből származó hiteles magyar szöveg nemcsak egy került elő, hanem e könyv maga is száznál többet mutat be. Ezért ne csodálkozzunk, ha az új utakon járó történet kutatók a finnugor elméletet elavult elméletnek tekintik és helytállóbb magyar őstörténeti elképzelést szorgalmaznak.

Noha ebben a vállalkozásban résztvevő tudósok száma főleg a külföldi magyarok soraiban elég jelentős, az egész kutatási területet eddig még nem sikerült teljes egészében áttekintenünk, sem az eddig elért eredményeket összehangolnunk. Ennek tulajdonítható hogy népünk őshazájának földrajzi helyére jelenleg mintegy: nyolc javaslattal állunk szemben amelyek ural- szibériai vidék helyett a következő tájakra helyezik a magyar fajta bölcsőjét:

1. Magas- Ázsia hegyvidéke,
2. az Aral-tó környéke,
3. az Indus völgye,
4. a Kaukázus hegyvidéke,
5. Dél-Mezopotámia,
6. Délkelet-Afrika,
7. a mai Török- és Görögország és
8. az amerikai kontinens középső része.

Hogy ezeken az egymástól távoleső helyeken magyar nyelvemlékek találhatók, kétségbe vonni nem lehet. De azt, hogy a mondott helyekről magyar törzsek kerültek a Dunamedencébe, adatszerűen még senki sem bizonyította be, csak feltételezte, vagy logikai úton következtette. A nyolc őshaza a jelenlegi megfogalmazásban egymásnak ellentmond és egymást kizárja.

Egyes finnugor szakemberek szívesen mutatnak rá e belső ellentmondásokra és azokkal kapcsolatban a magyar őstörténeti kutatások zűrzavaráról, a műkedvelők elburjánzásáról beszélnek, fűszerezve kritikájukat jó adag humorral. Építő szándékkal közeledve a kérdéshez, a magyar nyelvemlékeknek ilyen távoli pontokon való kétségtelen feltűnéséből azonban még a jelen el nem rendezett állapotban is következik valami nagyon fontos dolog: a magyar nép és a magyar nyelv problémája nemcsak magyar probléma, hanem egyidejűleg sok más nemzeté is, amelyek történetük hajnalán eddig még ki nem derített módon hatalmas magyar tömegeket olvasztottak magukba. Így a magyar őstörténet nyilvánvalóan az ókori világtörténelem egyik legnagyobb és legtitokzatosabb problémája, talán éppen kulcsproblémája és valami köze kell legyen az emberi nem első magas kultúrájához és annak földgolyónkon való elterjedéséhez.

Ebben az izgalmas tudományos légkörben a jelen munka szerzője nem azzal a szándékkal állott a kutatók gárdájába, hogy bármelyik elméletét is megcáfolja és a javasolt nyolc őshaza mellé kilencediket találjon ki. Munkahipotézise az volt, hogy a térképen egymástól messze eső magyar foltok, mivel igazak, nem állhatnak egymással ellentétben. Következésképpen azokat nem kiindulópontoknak, vagyis nem őshazáknak kell tekinteni, hanem végállomásoknak: egy korai területről, a valódi őshazából a szélrózsa különböző irányaiban kirajzott magyar nép hiteles részeinek, amelyek valamelyikéből a máig fennmaradt dunai magyarság is származott. Ezzel az elgondolással, ha beigazolható, az eddig ellentmondónak látszó mozzanatok eltűnnek. A messze került magyar néprészek, amennyiben ma már nem magyarok, az elveszett magyar törzsek csoportját alkotják, amelyek kultúrhivatásukat új helyükön betöltve, beolvadtak a környező népekbe, avagy velük keveredve új népeket, új nemzeteket hívtak életre.

A vázolt munkahipotézis a kutatások során igaznak bizonyult. Kiderült, hogy a Régi Kelet kultúrnyelve a magyar volt és ezt a nyelvet ott a köznép, az állami és egyházi szervek a Krisztus előtti évezredekben rendszeresen használták, beszélték és írták. Kiderült, hogy ebben az őshazában a magyar népek államalkotó minőségben, uralkodó jellegben szerepeltek és alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját.

Miután a magyar fajta közel-keleti jelenlétét és kultúralkotásait letárgyaltuk, további előadásunkban a második kötet tartalma figyelmünket a nép sorsára összepontosítottuk. Az érdekelt bennünket, mi történt a hatalmas őshazai magyar embertömeggel: miért, mikor, milyen útvonalon és hová költöztek el annak egyes ágai. Az elköltöző népágak közül természetesen az Európa felé igyekvők érdekeltek bennünket a legjobban. A nem Európa felé irányuló és utóbb elveszett magyar törzsek teljes és kimerítő története külön probléma, magában is egész kötetre terjedő anyag. Az Európába költözködőket útjukban lépésről-lépésre követtük. Megvizsgáltuk, hogy vándorlásuk közben hol és mikor állapodtak meg, megállva milyen új államokat alkottak, minő kultúrmunkát végeztek s miért mentek tovább a Duna- medencébe meg máshová, valamint hogy mivé lettek a Duna- medencébe el nem jutott vagy onnan is továbbment részlegek.

A könyv beosztása a kutatások mai állapotának szükségszerű függvénye. Még nem lehetett a dolgokat szigorú idősorrendben előadni, kezdve időszámításunk előtti 10.000-nél vagy 5.000-nél. A hozzánk közelebb eső és jobban érthető hun korszakból indultunk ki, fokozatosan következtetve ismertről ismeretlenre, a történetet mintegy visszafelé göngyölítve. De miután így elérkeztünk az Őshazába és az ottani dolgokat is leírtuk, idői rendben haladunk előre a kapcsolódó hun időkig és Árpád magyarjainak beérkezéséig.

Kutatásaink során a komplex eljárást alkalmaztuk, vagyis az összetett módszert, a történettudomány minden segédtudományának vonatkozó eredményét figyelembe véve, gyakran azok módszerét is alkalmazva. Elsősorban az írástörténet, a régészet, nyelvészet és helynévkutatás mezője érdekelt bennünket, aztán az embertané, a klímatörténeté, néprajzé és a mitológiáé. A legnagyobb figyelmet mindenkor a helyszínen talált egykorú írásokra fordítottuk: a képírással, geometrikus írással, ékírással és egyiptomi hieroglifákkal készített magyar nyelvű szövegekre. Ez természetes, hiszem a történettudomány legsajátabb bizonyító anyaga az írott szöveg, amely a benne megnyilatkozó nyelv révén perdöntő bizonyíték a népi személyazonosság megállapítására. A munka gerincét ezek a magyar nyelven írt igen régi okmányok alkotják, amelyek létezéséről ez ideig nem sokat tudtunk, hiszen tudományos beigazolással eddig még senki sem olvasott el időszámításunkat megelőző korokból eredő összefüggő magyar mondatokat.

Több mint egy évtizedre nyúló hosszú és fáradságos volt ez a kutatás. Egyes hieroglifikus és geometrikus írású szövegek megoldására, noha legtöbb esetben csak egy vagy két mondatból álltak, gyakran hónapokat kellett fordítanom. Bizonyos könyveket újabb és újabb szempontok felmerülése miatt négyszer-ötször át kellett olvasnom. A már megírt fejezeteket ugyanannyiszor, de néha tízszer is át kellett dolgoznom. Nem szólok egyéb nehézségeimről, amelyek szokatlanul próbára tették türelmemet. Mindez együtt megmagyarázza, miért kellett az elindulás elejétől (1954) annyi esztendőnek eltelnie, amíg a kézirat elkészült. Nagyon jól tudom, a munka minden erőfeszítésem ellenére sem tökéletes és idővel több ponton kiegészítésre és módosításra szorul, mint általában minden úttörő tudományos munka. Egy azonban bizonyosnak látszik: munkám a magyar őstörténeti kutatások terén új fejezetet nyit, mert az elméletek helyett íme szilárd tudományos alapon állunk.

Őstörténetet írni elsősorban tudományos vállalkozás. Az elért eredményeknek azonban messzemenő politikai jelentőségük is van, mint ahogy őstörténetnek mindig is volt. A magyar népek csodálatos múltját, hallatlan kulturális teljesítményeit, amíg okmányai a föld alatt lappangtak el nem olvastuk a mi nyelvünkön, más népek a magukénak könyvelték ami hatalmasan segítségükre volt politikai céljaik elérésében. Ha most az igazság kiderül, ugyanez a politikai fegyver a mi kezünkbe kerül.

Rajtunk áll, hogy a magyar nemzetvédelem ez új eszközét sikeresen használjuk

Montreál, 1968 április 14.
Baráth Tibor

MIT TALÁLUNK A KÉZIKÖNYVEKBEN A HUNOKRÓL ÉS A MAGYAROKRÓL?

KIK A HUNOK?

Politikai szerepük. – Általános tudományos nézet szerint a hunok fellépését közvetlenül megelőző időben, időszámításunk negyedik századának közepén, Európában a néprajzi és politikai helyzet nagyjából a következő volt. Körülbelül a későbbi Oroszország és Lengyelország területén szármáti törzsek laktak. Azoktól délre, a Fekete-tenger és Káspi-tó között a Volga-Don könyök magasságáig hunok éltek. Közép-Európában, a Duna-medencét kivéve, germán törzsek tanyáztak, amelyek Elba-vidéki támaszpontjaikról kiindulva és a Kárpátok felett keleti irányban elvonulva, a negyedik század közepén elérték legnagyobb kiterjedésüket. Gót néven ismert kevert két részlegük, a vízi gótok és az ostro- gótok elérkeztek a szármátiak és a hunok szállásterületeinek szomszédságába és az utóbbiak birtokállományát kezdték csorbítgatni.

A hunok -főrésze Kaukázus feletti lakóhelyéről 375 táján felkerekedett és nyugat felé költözött. Hogy mi lehetett e messzemenő következményekkel járó népmozgás közvetlen indító oka, nem tudjuk. Tény azonban, hogy a hun seregek főemberük, Balambér vezérlete alatt a mondott időben az ostri- gótokat legyőzték és szállásterületeiket elfoglalták. E katonai siker a hunokat félelmetes hírbe hozta az egész környéken- A vízi gótok 376-ban félelmükben odahagyták országukat, nagy sietve átkeltek a Dunán és a Római Birodalom területén kerestek menedéket. Így a hunok egyetlen lendülettel elérkeztek a Kárpátok keleti lábaihoz.

Sikereiken felbuzdulva hamarosan tovább terjeszkedtek és néhány év leforgása alatt (409-433) birtokba vették az egész Kárpátmedencét. Két hatalmas hun király, Oktár (megh. 430) és Rúga (megh. 434) az új birtokot észak és kelet felé egész az Uralig kikerekítette és központi kormányát a mai Magyarország területén, a Tisza-Maros összefolyása táján állította fel. Ezzel egy új és hatalmas hun birodalom alakult ki, amit Attila az Atlanti Óceán felé igyekezett tovább bővíteni és csak kevésen múlt, hogy a Római Birodalmat is meg nem hódította. Ha ugyanis 451-ben a franciaországi Troyes mellett a maoriatomi csatamezőn (Catalaunum) döntő győzelmet arat, egész Európát egyesíti.

Attila király nem sokkal élte túl a Római Birodalommal való mérkőzést, mert 453-ban váratlanul elhunyt. A histórikusok szerint: “Életét nem ellenséges kéz oltotta ki, se nem alattomos gyilok. Orrvérzés ölte meg annak a násznak éjszakáján, amelyet új feleségével, Ildikóval tartott” (146m. 135). A trón idősebbik fiát, Ellákot illette volna, de testvérei a birodalom megosztását kérték. Az osztozkodás belső háborúra vezetett és abba a hunok uralma alá került germán törzsek is beavatkoztak. A döntő csata valahol a Dunántúl, az ismeretlen fekvésű Nedao nevű folyónál zajlott le. A csatában Ellák halálát lelte s ezzel a mintegy nyolcvan esztendeig fennállt birodalom szétbomlott, a hunok nagyhatalmi szerepe Európában leáldozott.

Őshazájuk. – A történettudomány azt tanítja, hogy a hunok Ázsiából eredtek; Ázsia alatt értve Nagy-Ázsia szélsöpörte pusztáit egészen a kínai Nagy Fal szomszédságáig. E feltevést a franciák egykori kínai szakértője, Deguignes fogalmazta meg mintegy kétszáz évvel ezelőtt. Ó a kínai falak előtt tolongó népek között egy, az európai hunokkal azonos nevet viselő népet fedezett fel, amelynek nevét olyan kínai írásjelekkel írták, amiket Hiung-nu alakban írnak át európai betűkkel és a Hun-ni hangcsoporttal ejtenek ki. Ezt a népet – így folytatják – a kínaiak fokozatosan távolabbra űzték szomszédságukból, amíg azok el nem érték Európa keleti széleit, ahonnan aztán maguktól mentek tovább és lettek Nyugat rémei. Az európai és ázsiai hunok között az összefüggés kizárólag a Hunni név azonosságára épül fel, mert az európai hunok ázsiai eredetét okmányszerűen igazolni nem lehet. A kínai fal mellől elűzött hunok ugyanis időszámításunk előtt 35-ben a vizsgálók szemei elől eltűnnek és az Európa felé vezető útvonalon 300 éven keresztül nem történik róluk említés.

Amikor viszont a név a 4. században a Donnál újra felbukkan, annak viselői semmiféle belső-ázsiai hagyományt nem mutatnak fel. A történetírók maguk is bevallják: “Hogy ez az átvonulás Ázsiából Európába hogyan történt. . . arról a források nem beszélnek” (146m. 60). A középkori források szerint a hunok nem is Ázsiából, hanem Szcítiából, vagyis a Don és Káspi között elterülő vidékről indultak hódító útjukra és éppen ezért leggyakrabban szkíta néven emlegetik őket. Ők lennének a királyi szkíták leszármazói, akik viszont iráni eredetűek voltak. Emlegetik a hunokat cimmeri néven is, azok nevén, akik ugyanazt a Kaukázus feletti térséget birtokolták a szkíták előtt s akik mezopotámiai eredetűek. Alkalomadtán nevezik őket a Herodotos által feljegyzett titokzatos ~Sigunnai~ néven is, ami szintén olyan kifejezés, ami a Régi Keleten fordul elő. Az európai hunok nagy-ázsiai eredete tehát olyan, ami a rendelkezésünkre álló források szerint tarthatatlan.

Az ázsiai származás ötlete azonban, mint kényelmes megoldás a történettudományban mégis meggyökeresedett olyanféle dogma, mint az indogermán meg a finnugor elmélet: mindenki mondja, de senki sem hiszi. Erre az ingatag alapra építették fel az adatokkal szintén nem támogatott további következtetéseket.

A hunok faja és nyelve.

A hunok faji hovatartozását az emberi egymaga nem tudja meghatározni. A hunok halotthamvasztással temetkeztek és így kevés a csontmaradvány, ami nekik tulajdonítható. Tárgyi bizonyítékok hiányában a középkori írók feljegyzéseihez fordulnak azokból következtetik, hogy a hunok legalább részben a mongol fajhoz tartoztak. Ha Ázsiából jöttek, mi más fajhoz is tartozhatnának? A valós az, hogy az 5. századbeli hunok faji jellegéről közvetlen adatok alapján eddig semmi bizonyosat nem tudunk. A vizsgálat nehézségét azzal magyarázzák, hogy a tulajdonképpeni hun elem Attila birodalmában; elenyésző kisebbség lehetett, amely “valósággal eltűnt a rengeteg ind európai, főleg iráni (!) nép hatalmas tömege alatt” (146m. 29). Az gondolat, vajon nem éppen ez az iráni eredetű “hatalmas tömeg” volna tulajdonképpeni hun, nem vetődött fel, mert a nagy-ázsiai eredetelméletbe nem illeszthető be. Viszont a hun név korábbi, Kaukázus alatti előfordulásait nem ismerik, ami kalauzolásul szolgálhatna.

A hunok nyelvét sem tudták megállapítani, mert eddig arra se. találtak perdöntő bizonyítékot, hunoktól eredő írott emléket. A hun nép nyelvére nem is tettek határozott megállapításokat, hanem csak uralkodó nemzetségük nyelvére, amit határozottan töröknek mondanak (146m. 29 Törökből magyarázzák Attila apja Mundiuchus nevét, Attila főfeleségének Kreka, Rekan, Erka nevét és a tőle származó három fiúét: az Ernák, Ellák és Dengezik nevet. Török volna a Hun, Huni, Uni név is ,nép’ jelentéssel Nem igen egyeztethető össze ezzel a török felfogással, hogy az uralkodó család három nagy királyának nevét, Rúga, Bléda és Attila nevét mégse a törökből, hanem a germánból (gótból) eredeztetik. Megvizsgálták ránk maradt három hun közszót is, amit idegenek jegyeztek fel. Ezek Kamon, Medos és Strava. Az első árpából erjesztett italt, sört jelent, de ezt a szót nem sikerült a törökből levezetni. A második jelentése ,mézes bor’ s magyarázatul megadják szanszkrit (medlu) és kelta (médu) megfelelőjét (a magyar ,mézes’ azonban nem szerepel!), de ezt a szót sem tartják török eredetűnek. Ami a harmadik szót illeti, akkor használtál amikor Attilát hívei eltemették és sírjánál nagy evés-ivással ünnepeltek De ezt a szót sem lehetett a törökből levezetni.

E sovány és végeredményben nemleges eredmény után meglepődünk a nyelvészek következtetésén, akik így szólnak: “Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy az európai hunok vezetőrétege, de bizonyára maga a hun nép is, török nyelvű volt, illetőleg egyszerűen török volt” (146m. 225).

A hunok műveltsége.

A hunok műveltségéről, illetve műveletlenségéről a nyugat-európai krónikások elijesztő képet rajzoltak.

1) A vízi gótokat és az ostri gótokat a történettudomány germán törzseknek tekinti és a német kézikönyvekben javasolt módon nevüket “nyugati” illetve “keleti” gótoknak Értelmezi. E megszokott értelmezés igazságát azonban semmi sem bizonyítja, sőt a körülmények a magyarázat ellen szólnak. Mivel a vízi gótok valóban nagy vizek mentén, az esti gótok pedig a hunoktól közvetlenül nyugatra, napeste felé laktak, a két nevet magyar értelműnek is tekinthetjük. Kétségesé teszi a gótok kizárólagos germán létét az is, hogy királyaik nevei nem germán, hanem magyar szóelemeket tartalmaznak, köztük híres Úr szavunkat- Legnagyobb királyuk például ER-MAN-AR-IK: Úr mén urak királya nevet viselte. A gótok írni is a Fekete-tenger körül élő magyar nyelvű népektől tanultak meg, akiknek rovásírását átvették és írásművészetük .”Runa” nevét is a magyar “róni” igéből alkották meg. A gótok szimbóluma, a kecske, tipikus dél-mezopotámiai és egyiptomi szimbólum. A gótok kilétét érdemes volna közelebbről is megvizsgálni, mert esetleg meglepő eredményekre jutnánk. Talán magyar vezetésű néppel állunk szemben?

A megelőzőleg soha nem tapasztalt tüneményes katonai műveletek, a sorozatos hun sikerek, a Duna-vidék gyors birtokbavétele, a germánok futása, Attila paripáinak az Óceánig való ügetése az egykorú szerzetes írók lelkében szörnyű félelmet gerjesztett. Attilában csak az antikrisztust látták, az Isten ostorát, aki nem is ember, hanem állat. A nyugat-európai népek történeti irodalmában ez az ezerötszáz éves klisé ma is forgalomban van, csupán az egészen hihetetlen vonásokat törölték ki belőle, mint aminő például Attila királynak kutyától való származása. A kép akkor is enyhül, valami kulturális dicsőséget tudnak maguknak kihasítani a nagy király örökségéből.

A hivatalos magyar történetírók egészen mégsem követik ezt a nyugat- európai szemléletet és Attilával kapcsolatban kiemelik a hunok hősiességét, egyszerűségét és igazmondását. Szóhasználatuk azonban mégis olyan előéletekkel terhelt, amiből Attila végeredményben náluk is a barbárság megtestesítőjeként jelenik meg. Amíg germán törzsek hódításairól szólnak, ilyen szelíd kifejezéseket alkalmaznak: “Előretolták szállásaikat a Fekete tengerig”, “Kiterjesztették hatalmukat”, “Megszállták…”, addig a hunok hasonló műveleteit így írják le: “Rávetették magukat a keleti gótokra… száguldoznak… dúlnak .. fosztogatnak… végigrabolják .. betörnek .. hajléktalanná tesznek sok népet. . . mindenki fut, aki csak tud Isten ostora elől”. Történetíróink úgy látszik, elfelejtették, hogy a nemzetközi szótárba ,vandál’ szó nem a hunok, hanem a germánok viselt dolgai nyomán került be és nem gondolják meg, hogy a lovas harci technika nem állati dolog, ha ló is szerepel benne, hanem a tudományos hadviselés magasabb foka.

A hun nép sorsa.

Hová lett a sokmillió hun a Duna-medencéből a a nagyhatalmi állás bukása után? Erre a kérdésre a történetírók a hunok teljes megsemmisülésével válaszolnak. Szerintük ugyanis a zöm az életben maradt Attila-fiúkkal kivonult a Kárpátokon túlra és szétszóródott Volgáig elterülő hatalmas vidékén. Ahol nagyobb részek terelődtek össze, azok egy ideig még megőrizték politikai önállóságukat Kutrig- úr és Utrig-úr nevű fejedelmeik alatt, akik egyéb úr-népek felett is uralkodtak, aminők az onog-úr és sereg-úr. A két Attila-fiú, Dengezik és Ernák is uralkodott egy-egy hun töredék felett, de “nyugtalanságuk” veszélybe sodorta őket: 469-ben Bizánc Dengezik “fejét vette”, helyesebben: megölette. Végül a két Attila-fiú népe is szétszóródott, a helyben maradottakat pedig felszívta az Avar és a Bolgár Birodalom. A Dunamedencéből sokan mentek nyugatra is, bebocsátást kérve a Római Birodalomba, ahol közülük feltűnő sokan magas katonai és politikai állásokba kerültek (tehát mégsem lehettek annyira tudatlanok, ha idegen létükre ilyen tüneményesen érvényesültek a bennszülöttek felett!). Lényeg a történetírók számára. hogy a hunokat kivonultatják a Kárpát-medencéből és eltüntetik a történelem forgatagában-amivel persze a történeti tények ellentétben állnak .

Nagy vonásokban ez az a sok ellentmondást, feltételezést tartalmazó elfogult és lényegében teljesen hamis kép, amit a hunok őshazájáról, fajáról, nyelvéről, műveltségéről és népük sorsáról a jelenlegi történeti kézikönyvekben találunk.

KIK A MAGYAROK?

A magyar őstörténet nyelvészeti alapja. – Magyar őstörténet alatt közmegegyezéssel az Árpádok 9. század végén lezajlott honfoglalása előtti kort értjük. Ez is telítve van bizonytalanságokkal, az ellentmondó elméletek halmazával és soha be nem bizonyított feltételezésekkel. A helyzet magyarázata jórészben itt is ugyanaz” mint a hunok esetében: magyar nyelven írt feljegyzések az Árpádokat megelőző időkből eddig még nem kerültek elő. Más népek tollából eredő ránk vonatkozó feljegyzések is csak a 9. század közepétől állnak rendelkezésünkre és – ugyancsak eddigi tudásunk szerint – a Magyar név is, mint népnév, ismeretlen a 9. század előtt. Elszórt adatokkal sem sikerült az 5. századnál korábbi időkben képet alkotni múltunkról. Ezért, mint hazai kollégáink írják: “A magyar őstörténetet visszafelé csak az 5. századig lehet nyomozni. Azontúl egy tapodtat sem mehetünk előre, elvész szemünk elől minden irányító nyom” (118 m. 38).

Ilyen körülmények között, amidőn “az írott történeti adatokból éppen úgy nem várhatjuk, akárcsak a honfoglaláskori régészeti leletekből, hogy őstörténetünk messze évezredeibe vezessenek bennünket” (117m. 25), a magyar őstörténet nyomozására – úgy vélik – csak egyetlen lehetőség marad: a magyar nyelv szerkezetét és szókincsét kell összehasonlítani a rokonnépek nyelvével és szókincsével és a Kr. e. időkbe visszanyújtható közös ősi szavak segítségével megrajzolni a régi idők világát. A jelenleg otthon forgalomban lévő hivatalos őstörténet tehát kizárólag a nyelvtudomány megállapításaira felépített következtetések láncolata. Ez egyúttal azt is jelenti, ha mégis találunk magyar nyelvű forrásokat a Kr. előtti időkben, összedől egész őstörténeti elképzelésük.

Amidőn hazai nyelvészeink kutatásaikhoz hozzálátnak, az indogermán nyelvészet hatása alatt állva abból az eleve felvett tételből indulnak ki, hogy a magyar nyelv nem lehet ősnyelv (idioma primogenitum). Más szóval a magyar nyelv sem olyan, amely születésétől kezdve kifejlődéséig a maga teremtette eredeti szókinccsel és szerkezettel élne, hanem olyan nyelv, amely egy más, már korábban meglévő, de ma már kihalt ősnyelvből átvett örökséggel indult útjára, amit maga továbbfejlesztett, újabb és újabb kölcsönökkel gyarapítva. Zsirai Miklós, a magyar nyelv nemrég elhányt főideológusa a tételt így fogalmazta meg: “Eleve valószínű, hogy.., a magyar sem holmi idioma primogenitum, a magyar is valamilyen ősi nyelvegység felbomlásából keletkezett” (118 m. 13).

Második tételükként megállapítják, hogy. a magyar nyelv szerkezete és szókincse úgynevezett finnugor nyelvek szerkezetével és szókincsével áll rokonságban. Ez tökéletesen igaz. Csakhogy a finnugor nyelvészek ezen a rokonságon kívül más közeli rokonságot nem ismernek el. A rokonságot következő nyelvekre korlátozzák: 1. magyar, manysi (más néven vogul) hanti (ostiak) – együttesen ,ugor’ nyelvek, ezek lennének legközelebbi nyelvrokonaink; 2. udmurt (vótiak), komi (zürjén), erza és moksa (mordvin), mari (cseremisz), szame (lapp), szuomi (finn), esti (észt), karjalai együttesen a ,permi ág’ nyelvei és 3. egészen távoli rokon a szamojéd nyelv. E megállapításhoz ezt a következtetést fűzik: “… eszerint a magyart… a finnugor nyelvrendszer, a finnugor nyelvcsalád tagjának, finn-ugor nyelvnek kell tekinteni” (188m. 3).

A nem hivatalos iskolához tartozó nyelvészek azonban észrevették, hogy a magyar nyelv a török nyelvekkel is igen közeli rokonságban áll, sőt ezenkívül egyes ókori nyelvek is, mint például a mezopotámiai szumér, vele nagyon közeli – a finnugornál erősebb – rokonságban állnak. Ezért ,finnugor’ elnevezés nem kielégítő, nem találó és nem is tartható fenn jogosan. Továbbmenőleg, ha a magyar nyelv valóban ennyire régi, régibb mint a finnugor nyelv, akkor mégiscsak idioma primogenitum lehet, miből örököltek a finnugor népek, török népek és mások is! Vagyis helyesen nem ,finnugor’ nyelvekről kellene beszélnünk, hanem ,magyar’ nyelvekről, melyek eredeti formáját egyedül mi, mai magyarok tartottuk fenn, akik az ősi nevet is viseljük és a rokonnyelvek a mi nyelvünk leszármazói.

Ez már egészen más dolog s olyan mélyrehatóan különbözik a mai hivatalos felfogástól, hogy azt a finnugor nyelvészek egyelőre elutasítják. Mivel a finnugor nyelvészek a magyar nyelvet nem ősnyelvnek, hanem leszármazott nyelvnek tekintik és mivel szerintük a magyar nyelv beszélői “Európába csak a 9. század végén érkeztek, azért így okoskodnak a továbbiakban: ha a mi nyelvünkben valami közös az indogermán, török vagy más nyelvekkel, ez csak úgy magyarázható, hogy ezeket az elemeket e már régebben Európában lakó népek nyelvéből a magyar vette át. Ez a kölcsönzés a törökből, germánból, szlávból, latinból, irániból, a finnugor elmélet további fontos tartóoszlopa, szerves része és kiegészítő tétele, nélküle az egész teória nem tartható fenn. De mi fog történni ezzel a kölcsönzési elmélettel, ha kiderül, hogy magyarok Európában már Krisztus előtti évezredekben is laktak, tehát előbb, mint a megnevezett népek? Ez esetben a logika szabálya szerint az következik, hogy a kölcsönzés fordított irányban történt.

A magyar ősműveltség és őshaza finnugor elképzelésben.

A magyar ősműveltséget a finnugor nyelvészek a következő módon rajzolták meg. Ha a magyarok az őshazában még a közös ,finnugor’ nyelvet beszélték, egyszerűen meg kell keresni azokat a közös finnugor szavakat, amelyek a rokonnyelvekben ma is megtalálhatók és az így talált ősi közös szókincs fogja tükrözni a kérdéses műveltséget. A módszer kétségtelenül jó eredményre vezetne, ha a kiindulópont igaz volna, vagyis ha a rokonság csak az ugor és permi ágra korlátozódna és nem tartozna abba bele például a mezopotámiai szumér ág sem. Az az ősműveltség, amit ezen a módon találtak, egy egészen civilizálatlan népséget, minden magasabb kötelék nélkül élő embercsoportokat, szanaszét kóborló bandákat tüntet fel, amelyek termelő tevékenységet nem folytattak, nem ismerték a földművelést és nem volt állattenyésztésük sem, hanem csupán parazita életet éltek: halásztak, vadásztak és a természet önmagától nyújtott javait gyűjtögették, ahogy ők mondják “a vadság felső fokán éltek” (7m. 27 sk).

Ez a megállapítás annyira nem illik a későbbi láncszemekbe, hogy eredményükön maguk a finnugor nyelvészek is meglepődtek. Más céhbeliek a közös, vagyis finnugor alapszavak közé sorolják az ilyeneket is, mint Ház, Fal, Ágy, Kenyér, amelyek vitathatatlanul kultúrszavak, helyben lakást, mezőgazdálkodást és nem kóborlást tételeznek fel (188m. 7 sk). Ezért a vadságra vonatkozó megállapításukhoz ezt a kiegészítést fűzik: ,,A kutatás ezen a téren még közel sem mondta ki az utolsó szót” (7m. 32). Vajon mi lesz a finnugor elmélet utolsó szava, ha kiderül, hogy elődeink már a feltételezett finnugor ősnyelv előtt is magyarul beszéltek és nemcsak a ház szót, hanem a palotát is ismerték, öntöző csatornákat építettek, függő kertekben pihentek és ma is jól érthető magyar nyelven készítették írásos feljegyzéseiket?

A finnugor alapnyelvet beszélők közös társadalmából – így folytatódik elméletük – az ugor csoport (magyar, manysi, hanti) időszámításunk előtt 2500 vagy 2000 táján kivált és ezer vagy ezerötszáz évvel utóbb, vagy talán kétezer évvel utóbb (itt teljes a bizonytalanság), úgy Krisztus születése táján, a magyar ág megkezdte külön életét. Szerintük tehát “A magyar nyelv önálló, külön életéről csak attól az időtől kezdve beszélhetünk, amikor legközelebbi rokonaitól… is elvált” (118m. 39). Eszerint magyar nyelven írt szöveg legkorábban csak Kr. születése után volna lehetséges, de az időszámítást megelőző időkből nem.

A magyar őshaza földrajzi helyére és onnan a Duna-medencébe való vándorlásra szintén nyelvi mozzanatokból következtettek. A magyarok legkorábbi lakóhelye az a terület volt, ahol a rokonnépekkel még együtt éltek és a finnugor közös nyelvet beszélték. Meg kell tehát csak keresni a rokonnépek nyelvében a közös növény- és állatneveket s ahol azok ma találhatók, ott volt az őshaza. Ezt a helyet ilyen módon az erdők zónájában találták meg, az Ural hegység és a Bjelaja folyó között fekvő aránylag kis területen, s a megállapítást a nyelvészek általánosan elfogadták. Újabban azonban ezt a területet már nem őshaza néven emlegetik, hanem csak olyannak, ahol az alapnyelvet beszélők utoljára még együtt éltek (7m. 23). Mert hogy megelőzőleg hol laktak, nem tudni! “Ez idő szerint nem tudunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy a szétvándorlásuk előtti hosszú évezredek alatt (Kr. e. 8000-Kr. e. 2000) a finnugor nyelvű népek mikor, hol fordultak meg és hogyan, milyen elemekből integrálódtak.” A finnugorok korábbi közös lakóhelyeit a legkülönbözőbb tájakon keresték, de “a tanítások túlnyomó többsége igazolatlan, igazolhatatlan feltevés, jámbor ötlet” (188m. 4)”

A nyelvészek által kijelölt őshaza, vagy az “utolsó közös finnugor lakóhely” földrajzi fekvését több meggondolás kétségessé teszi. A mai magyar nyelvben ugyanis éppen az erdős övezetre utaló finnugor alapszavak hiányoznak: a farkas, szarvas, medve, rénszarvas, cirbolyafenyő finnugor megfelelői. Sőt még a legfontosabb idevágó fogalmat, az ,erdő’ fogalmát fedő szó sem azonos a vonatkozó finnugor szóval (7m. 27). Ezenfelül az egész növényföldrajzi és állatföldrajzi elemzés csak akkor volna elfogadható, ha a szóban forgó növények és állatok két, három vagy négyezer évvel ezelőtt is ugyanazon a területen éltek volna, ahol ma találjuk őket. Ez azonban nem valószínű, mert időközben lényeges klímaváltozások történtek és azzal párhuzamosan a növények és állatok életsávja északra tolódott. Az őshaza földrajzi helye tehát a finnugor elmélet keretén belül is bizonytalan és a körülmények délebbre fekvő területre utalnak.

A feltételezett Ural- vidéki őshazából a Duna-medencébe való vándorlást a következő módon képzelik el. Az őshazából az ugor ág, tehát benne a jövendő magyarság is, Kr. e. 1000 táján, vagy talán Krisztus születése táján kivált és kelet felé indult. Átkelt az Ural- hegység másik oldalára, majd onnan is tovább ment Szibériába, a Tobol és Isim sík vidékére, vagy talán még ennél is messzebb, befelé Ázsiába. Ez újabb lakóhelyeiken ax iráni, tehát a Kaukázus és Kaspi alatti kultúrkör legészakibb kisugárzó övezetével lettek határosak és az iráni befolyás hatására addigi gyűjtögető életmódjukat elhagyták és áttértek a lovas és nomád életforma egy szerényebb formájára. Ezután következett a sorsdöntő esemény: “Kr. utáni 5. században kelet felől egy nyugati irányba előretörő török népvándorlás zúdul az akkor már lovas nomád magyarság nyugat-szibériai, Tobol- Isim vidéki szállásaira. A magyarság csatlakozik az új hazát kereső török népekhez s ettől kezdve csaknem ötszáz esztendeig, egészen a honfoglalásig, török szövetségben és szomszédságban él. Törökök között, szövetségükben vagy nyomásukra, – vonul az Uraltál a Kaukázushoz, onnan pedig Levédián és Etelközön keresztül a mai hazába” (118m. 6).
Ezt a Szibériából Kaukázushoz történt levonulást 250-300 török eredetűnek nyilvánított szó kölcsönvételéből következtetik úgy, hogy a kölcsönözést a feltételezett vándorútra helyezik. Az ekkor kölcsönvett szavak között említik mint a legfontosabbat népünk Hungár nevét is. Ez a név törökül “tíz nyíl”, de alatta tíz törzs volna értendő. A szó török alakja Onog- úr, de ezt a török nevet mégsem törökök ruházták volna a magyarokra, hanem a törökül egyáltalán nem beszélő szlávok (!?)~ Bármilyen furcsa ezt a megállapítást hallanunk, de így olvassuk a szakmunkákban (141m. 73) . E törökből kölcsönözött szavak nagy részéről azonban Vámbéry Ármin kimutatta, hogy olyan hangalakban szerepelnek a magyar nyelvben, amely azok eredetét sokkal régibb időkbe helyezi, mint a török nyelv kialakulása; vagyis Vámbéry szerint nem török szavak és nem is használhatók az útvonal igazolására. Sőt, maga az Onog- úr név sem török eredetű. A nyelvészeti érvek tehát semmi támpontot sem nyújtanak a feltételezett Szibériából Kaukázushoz történt levonulásra.

A levonulásra vonatkozólag egykorú írott szöveg sincs és arra sehol semmiféle utalást nem találtak. Az elmélet felállítói maguk mondják, hogy a levonulás, ha ilyen egyáltalán volt, “meg nem határozható útvonalon történt” (8m. 65); az útvonalra vonatkozólag, amelyen ez a népvándorlás lezajlott, nincs adatunk,” és “hogy a magyarság Nyugat-Szibériából történt elvándorlása után a Kaukázushoz vonult, s hogy a 800-as évek elejéig ott a marad, azt történeti feljegyzésekkel igazolni nem tudjuk” (118m. 71 sk). Ez az Ázsiából való levonulás tehát pontosan olyan légből kapott, mint a hunok hasonló ázsiai levonulása. Az elmélet mellett mégis kitartanak. Az átlagos olvasó, akinek nincs ideje a szakkönyveket végigböngészni, ezekről a nehézségekről nem sokat tud. A nagyközönségnek az őstörténeti kutatások végeredményét mint történetileg bebizonyított dolgot adják elő, határozott fogalmazásban, így összegezve:

,,A magyarság eredete szerint sem nem mongol, sem nem árja nép, hanem az Európa északkeletén kialakult finn- ugorságnak egyik életerős, friss hajtása. A magyarság önálló, külön életét Kr. előtt 1000 táján kezdi meg az Ural- hegység európai oldalán. Az első urálinak nevezett őshazában kb. ezerötszáz esztendőt tölt el. Itteni életének utolsó szakában átkerült az ezen a részen könnyen járható Urál- hegység keleti oldalára, ott elhagyva régebbi, erdőlakó, gyűjtögető életmódját, áttér a lovas- nomád életmódnak nyugat- szibériai szerényebb formájára” (118m. 5 sk).

Ezután következik az ismertetett levonulás. Miután őseinket a törökök megtanították a magasabb kultúrára és a lovas tudomány alkalmazására, egyetlen rohammal birtokba vették a Kárpátok medencéjét. Itt is török néptöredékeket találtak, de főleg nagy tömegű szlávságot, akikre rátelepedtek. Ezektől állítólag megint sokat kölcsönöztek, különösen a szlávoktól, akiktől a földművelés és a keresztény vallás szókincsét szinte teljesen átvették; a szlávoktól kölcsönvett szavak etimológiai szótára két vaskos kötetre terjed. De kölcsönöztünk nemcsak irániaktól, törököktől. szlávoktól, hanem minden más néptől is, akikkel csak érintkezésbe kerültünk, jelesül a németektől és a latinoktól. Hála ennek a nagy adósságnak, Szent István királyunk alatt végre felemelkedtünk az általános európai színvonalra. Idegenek, akik a finnugor nyelvészek megállapításait elolvasták, azok alapján a magyarokat Európába betolakodott barbár népnek tartják és így szólnak róluk: “Ami a magyar népet illeti, az sok szláv, német, latin kölcsönszavat csatolt azokhoz a kölcsönszavakhoz, amelyeket megelőzőleg a törökből merített, úgyhogy szótárának jelentős része idegen” (133m.).

Hogy miként egyeztethető össze ezzel az óriási mértékű kölcsönzéssel az a másik közismert nyelvészeti megállapítás, amely szerint szókincsünket feltűnő nagy terjedelemben használó három nagy költőnk, Tompa Mihály, Arany János és Petőfi Sándor több mint 90 százalékban ősi finnugor (!) szavakat használ, – nehéz felfogni.

A finnugor őstörténeti felfogás ma már otthon is elszigetelődött és a rokontudományok, elsősorban a régészet, kezdik ostromolni. Hazai régészeink korábban nagy készséget mutattak arra, hogy a finnugor nyelvészek által kidolgozott magyar őstörténetet alátámasszák.

László Gyula azonban, aki az idevágó munkásságot újabban bámulatos részletességgel és nagy irodalmi körültekintéssel újra összefoglalta, kénytelen volt vizsgálatát nemleges válasszal lezárni (117m. 5). Szerinte a régészet nem igazolja a finnugor alapozású őstörténeti elméletet. László Gyula tapintatosan így szól:

“Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy e leletekkel egyelőre nem tudjuk még nyomról-nyomra követni azt az utat, amelyet a magyar nép a nyelvtudomány és történelemkutatás eredményei szerint nyugat-szibériai őshazájából mai hazánkig megtett. Azok a leletek, amelyeket már kétségtelenül a honfoglaló magyarságtól származtathatunk, nem vezetnek minket messzebb a 9. századnál, területileg pedig Lebedián túl” (118m. 194).

Ami pedig a Kunda-Sigir műveltséget illeti, amelynek elterjedése nagyjából fedi a finnugor népek későbbi szálláshelyeit, László Gyula arra a meglepő eredményre jut, hogy ez a műveltség eredetileg délről, Dél- Uralból felfelé, Közép- Uralba, s onnan kettéágazva a Baltikum felé és Kelet-Szibériába terjedt, tehát éppen ellenkező irányban, mint amerre őseink a feltételezés szerint mentek volna (117m. 81, 98 sk). A régészeti anyag etnográfiai elemzéséből pedig az a benyomás szűrhető le, hogy a magyarság úgynevezett törökös vezetőrétege mégsem egészen törökös jellegű (117m. 19). Nemde furcsa ezek után a finnugor nyelvészektől azt olvasni, hogy “a régészeti kutatások eddigi eredményei nemcsak, hogy nem ellenkeznek a nyelvészeti paleontológia megállapításaival, hanem határozottan megerősítik azokat” (188m. 10).

De nemcsak a régészet nem támogatja a finnugor alapú őshaza és vándorlás elméletét, hanem a magyar mitológiai kutatás sem, amennyiben ilyen van. Ennek a tudománynak emlékei nem Szibériára utalnak, hanem kifejezetten a Régi Keletre: Irán, Mezopotámia, Egyiptom, Szíria és Kisázsia területére és a régi napvallás emlékeit tükrözik. Amit a sámánkodásra vonatkozólag Diószegi Vilmos Szibériában talált, csak halvány fénye annak a hatalmas vallási komplexumnak; ami az ókorban teljes pompájában virágzott a Régi Keleten s amiről Magyarországon is sokkal bővebb anyaggal rendelkezünk. A szibériai eredmény olyan sovány, hogy a sámánkodás kiinduló pontjának Szibéria nem tekinthető. Téves a sámánkodást északi hisztériának nevezni és a hideggel magyarázni annak eredetét, mintegy ezzel Szibériához kötve a jelenséget, ha ez a foglalkozás a meleg éghajlat alatt a Régi Keleten is megvolt.

Nem támogatja a finnugor elméletet a középkori magyar történeti irodalom sem, a geszták és krónikák, amelyek szerint az őshaza nem Ural- Szibériában, hanem a Régi Keleten volt.

Éppen ezért a finnugor tudósok a geszták és krónikák híradásait tévesnek jelentik ki és elutasítják: “A magyar irodalom egyhangúan elutasítja a krónikákban hagyományozott magyar őseredetet” (82m. 11). Különösen Kézai Simon mester 1282-1285 táján készült gesztáját és leszármazóit mellőzik, amelyek a magyarok őshazáját Babilon táján, a Vörös-tenger partvidékén és Memfisz körül emlegetik és a hunokat a magyarokkal azonos nyelvű népnek tartják. Kézai váltig ismétli, hogy a hunok magyarok (Huni sive Hungari), hogy a magyarok egyik ága már jóval Árpád előtt beköltözött a Duna- medencébe és ott országot alkotott, Attila pedig a legnagyobb magyar király volt, továbbá hogy Árpáddal tulajdonképpen a hun-magyarok kiköltözött része jött vissza. Az Anonymus-csoporthoz tartozó elbeszélő források is szólnak hun-magyar testvériségről, de azt – Árpád dicsőségét kívánva megírni nem részletezik, csupán annyit mondanak, hogy Árpád Attila nemzetségéből származott. Anonymust, aki 1196-1203 táján készítette gesztáját, szembeállítják Kézaival és céljuk érdekében félremagyarázzák. Azt az útvonalat, amelyen Anonymus Árpádékat vezeti, kelet felé megnyújtják ‘ s vele próbálják igazolni az ural- szibériai őshazát. Pedig Anonymus mindig csak a kaukázusi őshazáról, a Don-Volga közti Szcítiáról beszél, és egyetlen szóval sem említi, hogy a magyarok valaha is az Uralban, vagy pláne azon is túl, Szibériában laktak volna.

E helyütt nem foglalkozunk azoknak a nyelvészeknek eredményeivel, akik nem a finnugor iskolához tartoznak. Csak éppen megemlítjük, hogy az ő újabb kutatásaik romhalmazzá döntik a finnugor elmélet minden tartóoszlopát és súlyos szemrehányást tartalmaznak a finnugor szakértők erőszakoskodásaival szemben, akik a magyarság őstörténetét kiárusították, legdrágább kincsünket, a magyar nyelvet szétosztogatták boldognak és boldogtalannak. A finnugor elmélet tanárai és tudósai ezeket az észrevételeket és az újabb munkákat komolyan szóra sem érdemesítik és mérhetetlen gőggel és gúnnyal lesodorják íróasztalukról. A finnugor szakemberek szerint ezek az alkalmatlankodó kutatók ,,romantikus lelkű megszállottak”, akik azzal áltatják magukat és másokat, hogy a magyar a világ legősibb nyelve és hogy ősapáink Ádám-Éváig visszamenőleg ezen a nyelven beszéltek, szerintük ez “nevetséges álláspont”, úgyszintén nevetséges “a valamivel tudományosabb álarcot öltő, de egyértelműen nacionalista-soviniszta turáni gondolat” is. Amit az új megoldást keresgélők írnak, a finnugor ideológusok szerint csak zavaros, naiv, reakciós és “fasiszta” dolog (86m. 143) !

A finnugor tudósok elszigeteltségükben elvesztették idegeik feletti uralmukat és utolsó érvként politikai befolyásukat veszik igénybe, hogy ellenfeleiket elhallgatásra bírják. Aki erről bővebb felvilágosítást óhajt, nézze meg az “Őstörténeti csodabogarak” címet viselő előadásukat (118m. 276 sk).

A hazai magyar őstörténet hivatalos elméletének gyenge pontjait, ellentmondásait, mellőzéseit és teljes elszigeteltségét szándékosan emeltük ki. Ezzel érzékeltetni kívántuk, hogy a magyar őstörténet finnugor formája, akárcsak a hun történet, távolról sincs tudományosan megalapozva és hogy a forgalomban levő elképzelések légüres térben lebegnek. Ha tehát a következő fejezetekben forrásaink alapján a finnugor tanítással ellenkező felfogást fejtegetünk, azt nagyon is időszerűnek és szükségesnek kell tekintenünk.

“Az őshaza fogalom a nemzetközi irodalomban is elég bizonytalan. Akik a szót öntudatosan használják, vele általában azt a területet jelölik, amelyen a nép nemzetté alakulása lejátszódik, vagyis a törzseket először foglalták keretbe és a neolitikus kultúra felvétele után a helyhez kötöttség bekövetkezett. Ezt a folyamatot rendszeres írásbeli tevékenység szokta kísérni. Az őshaza előtt kinyomozható lakóhely a “szülőhaza”

BESZÉLHETÜNK-E HUN-MAGYAR TESTVÉRISÉGRŐL?

A hun történet és a magyar őstörténet finnugor fogalmazásának felvázolása azért is szükséges volt, hogy megértsük, miért utasítják el a szóban forgó magyar tudósok a hun-magyar testvériség gondolatát olyan mereven. Ha tudniillik úgy találták, hogy 1. a hunok őshazája Belső ázsióban, a kínai Nagy Fal előterében volt, a magyaroké pedig az Ural vidéken, 2. ha a hunok törökül beszéltek, a magyarok pedig magyarul, 3. ha a hunok a mongol fajhoz tartoztak, a magyarok pedig a finnugor fajhoz, 4. ha a hun nép már teljesen elpusztult, amikor a magyarok a kaukázusi térségben megjelentek, – akkor kénytelenek azt mondani, hogy a hun-magyar testvériség a mesék világába tartozik (83m. 2). A krónikák magyar-hun viszonyra vonatkozó híradásait legújabban átvizsgáló tudósok például ebben összegezik álláspontjukat: “Valószínűnek kell tartanunk, hogy a külföldi (és magyarországi) hun-magyar kapcsolat hite általában ténybeli alap nélkül, tudós kitalálás következtében keletkezett” (146m. 265) és “a magyarságnak semmi köze sincs a hunokhoz s a magyar-hun rokonság gondolata tudós kitalálás”, amit “tudományosan nem lehet bizonyítani” (146m. 8).

Tovább is mennek és tilalmazni akarják, hogy a hun-magyar testvériség kérdését egyáltalában feszegessék. Az ilyesmi szerintük “politikailag irreális rajongásra, álmodozásra ad alkalmat, el kell tehát vetni már csak azért is, nehogy ellenségeinknek okot szolgáltassunk, hogy ázsiai barbároknak bélyegezzenek bennünket” (146m. 8). A hunoknak az angolszász és latin világban igen rossz emlékük maradt fenn, “ezért jól teszi a hazája hírnevét féltő magyar, ha nyugati ember előtt nem dicsekszik Attila ősapjával és a hun-magyar atyafisággal, meg szoborba öntött Attila-kultuszunkkal” (146m. 166).

Íme tehát azok, akik magyar szótárt kiárusították; történelmünk legfényesebb lapjait kitépték olvasókönyveinkből, most nemzeti leckét akarnak adni és az idevágó tudományos erőfeszítéseket “pogánykodásnak” nevezik (146m. 215).

Úgy látszik azonban, csak a finnugor elmélet magyar híveinek vannak gátlásaik Attila örökségével kapcsolatban. Germán történészek és nyelvészek minden hun- szidalmuk ellenére boldogan veszik ki a hun örökségből mindazt, amit maguk számára értékesíteni tudnak, kezdve a Nibelungenliedtől és mondáktól. Ugyanígy a skandinávok és a szlávok sem tartják különösképpen szégyellni való dolognak rámutatni arra, hogy ők a harcos hun nép tekintélyes részét fajtájukba felszívták és még azt is megkockáztatják, hogy a hunok nyelve éppen szláv lehetett. A barbár jelzőtől is csak mi félünk, de nem a germánok, akik a vandálokat éppúgy számontartják atyafiságuk között, mint a franciák a kelta barbárokat.

A franciák szerint mai nyelvük nem egyéb, mint a kelták által kerékbetört latin. Az olaszok is büszkék etruszk összetevőjükre, bármennyire erkölcsteleneknek bélyegezték. is azokat a latinok, és a britek, írek sem rejtik véka alá trójai eleiket. Egyszóval. Nyugat-Európának éppúgy megvannak az ókori világhoz kapcsolódó népi és kulturális mozzanatai, mint minekünk. Így a logikusan gondolkodó ember valami rejtett hátsó gondolat feltételezése nélkül nehezen érti meg, mért éppen nekünk kellene szégyenkeznünk, hogy a “világ urához” (imperator mundi) több kapcsolatunk van, mint nekik?

Miféle pogánykodás és miféle bűn vagy szégyen lenne, ha kiderülne Attiláról, hogy a latinon kívül történetesen magyarul beszélt, sőt az volt az anyanyelve? Van valami igazság abban, amit Gárdonyi Géza jó megérzéssel úgy fogalmazott meg, hogy a finnugor szakértők működése Magyarországon valóságos szellemi tatárjárás volt.

A HUNOK NYELVEMLÉKEI

MILYEN NYELVEN BESZÉLTEK A HUNOK?

A hunok nyelve nem lehetett török nyelv. Az a megállapítás, hogy a hunok vezetőrétege, sőt maga a hun nép is török lett volna, két érvre épül fel. Az egyik az a feltételezés, hogy a hunok Belső-Ázsiából jöttek Európába, olyan tájról, ahol akkor török nyelvet beszéltek. Ha a hunok a 10. században éltek volna, megkockáztatható lenne a török nyelvek nagy elterjedtségére hivatkozni, de a hunok idejében, az 5. században és még korábban erről beszélni téves dolog. Az iráni eredetű népek akkor még mélyen benyomultak Ázsia füves pusztáira és a folyók, tavak mentén a Csendes Óceánig ők uralták a kontinenst, mint a szkíták és leszármazóik is. Az irániak nagymérvű eltörökösödése és így a török nyelv térfoglalása későbbi esemény.

A hunok idejében tehát Belső-Ázsiában inkább az iráni nyelv csengéséről beszélhetnénk, ha ugyan az európai hunok ázsiai eredetét egyáltalán komolyan vesszük. A másik érv, amit a hunok török nyelvűsége mellett felhoznak, nem a környezetből levont következtetés, hanem direkt érv: Attila családjában használt négy vagy öt személynévnek török az etimológiája, vagy helyesebben törökös a hangzása. Ezeket a törökös hangzású hun személyneveket azonban nem hun szövegekből veszik, hanem idegen ajkú emberek idegen írásrendszerrel készített feljegyzéseiből. ahol a nevek szükségszerűen torzított formában maradtak fenn, – jegyzik meg a török származtatás bírálói. Példaképül hivatkoznak itt Attila hites feleségének Aryk Kan nevére, ami törökül ,tiszta fejedelem’ jelentésű. Ezt a nevet Priskos kéziratainak másolataiból betűzték így ki. S miután török jellegét és török értelmét ,határozottan’ megállapították, előkerült az eredeti Priskos-kézirat, ahol a név nem Aryk Kan, hanem Ereka, Réka alakban szerepel. Ez pedig nemcsak nem teszi a török magyarázatot lehetővé, hanem “még az is kizártnak mondható, hogy ez a név török származású lett volna” (141m. 58 sk).

A nyelvészet alapvető szabálya szerint “hangtörténeti ismeretek nélkül sikeresen nem egyeztethetünk egymással rokon nyelvi szavakat” (86m. 15). Noha ez az aranyszabály régóta köztudomású, a török elmélet hívei mégis elmulasztották a szóban forgó néhány személynév hangtörténeti megvizsgálását, úgyhogy következtetéseiket pusztán a nevek törökös csengésére alapították. Emlékeztetnek a bírálók a török nyelv már félszázada ismert jellemző vonására, hogy a török egyes mássalhangzókat nem képes kiejteni, Így a szókezdő L, R, N és sokszor a P hangot sem (178m. 20 sk), viszont ezek a hangok a hun nyelv emlékanyagában előfordulnak. A hunok idejében a törökben a Z hang is ismeretlen volt. Eszerint Attila egyik fiának a Priskos- kéziratban olvasható Deggezik nevét sem lehet török eredetűnek mondani. Végül kiderült az is, hogy az Attila, Ellák, Bléda és Mundiuchus név a török által kiejthetetlen hangcsoportokat tartalmaz. Vagyis mindazokról a nevekről, amelyekkel régebben a hunok törökségét bizonyítgatták, rendre kiderült, hogy a törökből nem magyarázhatók, “sőt e nevek annyira nem törökös jellegűek, hogy azokat török nyelven beszélő emberek az 5. században a bizánci forrásokban ránk maradt alakban kiejteni is képtelenek lettek volna” (141m. 62 sk). Eszerint “a hunok nyelvének török voltáról nem beszélhetünk, hanem még az is valószínűtlen, hogy a hunokra vonatkozólag török összetevő megléte egyáltalán feltételezhető volna” (141m. 63; 121).

De hogyan is volna fenntartható a nézet, hogy a hunok vezetőrétege, népe s birodalma török vagy török jellegű, amikor ugyanazok a szerzők, akik ezt állítják, más helyen azt írják, hagy “a török elem Attila birodalmában valósággal eltűnt a rengeteg indoeurópai, főleg iráni nép hatalmas tömege alatt” (146m. 29). Ne áltassuk magunkat: a hunok nyelve nem lehetett török.

A hunok nyelve valószínűleg magyar volt. – Az eddig ismert hun nyelvemlékek nem elegendők arra, hogy azok alapján minden kétséget kizárólag megállapítható volna a hunok nyelve. A ránk maradt feljegyzések és tények összevetése alapján mégis több valószínűséggel állítható, hogy a hunok magyar nyelven beszéltek, mintsem törökül. Ezt már azok a nyelvészek is feltételezték, akik nem fogadták el a hunok belső-ázsiai eredetét, hanem a Kaukázusból léptették őket a történelem színpadára. ők a hunok nyelvét a Kaukázusban dívott nyelvekkel hozták kapcsolatba, ahol a magyar és magyarral rokon nyelvet beszélő népek nagy sokasága élt. Így tett pl. Vivien de Saint Martin és Neumann is, akik a hunok nyelvét finnugor nyelvnek tartották (146m. 27). Ez a nézet magában is elegendő arra, hogy a lehetőséget mérlegeljük.

Mit tudunk ehhez hozzátenni?

Mindenekelőtt azt, hogy a középkori nem-magyar elbeszélő forrásokban a hunok beszédét “oroszlánok bőgésének” nevezik (146m. 64, 147, 178). Ha tehát a hunok eredetét a Kaukázus vidékén meg Iránban keressük, szóval a Régi Kelet területén, akkor az idézett kifejezés sokat mond. A Régi Keleten ugyanis az oroszlán közismert neve Magara volt. Ha tehát a hunok ,magara’ nyelven beszéltek, ez nyilván a magyar kellett legyen. Fontos érv az is, hogy a hazai elbeszélő források a hunokat és magyarokat kifejezetten egy és ugyanazon népnek mondják és ez a nézet az egész középkoron át uralkodó nézet volt. Ha tehát a két néven szereplő nép egy és ugyanaz, akkor nyelvüknek is azonosnak kell lennie, vagyis a hunok nyelve is magyar volt.

Van azonban egy másik, szinte tárgyi bizonyíték erejével felérő történelmi tény is. Minden magyar krónika, tartozzék Kézai vagy Anonymus követői közé, határozottan állítja, hogy a székelyek Attila király népe voltak, “a hunok maradványai” (Hunorom residui), akik a birodalom összeomlása után helyben maradtak és megvárták, amíg a többi hunok Árpád vezérlete alatt ” újra visszatértek Pannóniába.” A székelyek a. visszatérők elé lovagoltak egészen a Ruténföld határáig, velük egyesülten és mindenben együttműködtek az ország újra egyesítése, egy politikai főhatóság alá helyezése érdekében. A források a magyar-székely megbeszélések során tolmácsokról sohasem tesznek említést. Ha tehát a székelyek magyar nyelvűek (semmi nyom sincs arra, hogy valaha is más nyelven beszéltek volna) és ők a hun nép maradványai, logikai kényszerűséggel következik, hogy a hunok maguk is magyarok voltak.

A hunok magyar nyelvűségének további bizonyítéka a rovásírás. Ezt az írást a ránk maradt 16.-18. századi feljegyzések egyöntetűen “hun azaz székely írásnak,” “hun azaz székely betűknek,” a “hun nyelv ábécéjének” nevezik és az ilyesfajta jelekkel írt szövegek mindig magyar nyelvűek Sajnos, Sebestyén Gyula, aki a hun-székely rovásírás emlékeit összegyűjtötte és közzétette, nem talált hun korszakból származó magyar nyelvű rovásszöveget, ami a vitát eldöntötte volna. De ilyent ő nem is keresett, mert a korabeli tudományos légkörben erre semmiféle ösztönzést nem kapott, de annál több elriasztást. Még ma is azt hirdetik a nyelvészek Itthon, hogy ilyen okmányok után kárba veszett fáradozás kutatni, mert “az írott történeti adatokból éppúgy nem várhatjuk, akárcsak honfoglaláskori leleteinkből, hogy őstörténetünk messze évezredeibe vezessenek bennünket” (117m. 25).

Ami pedig a hunokat közelebbről illeti, ott igazán hiába kereskednénk írások után, hiszen azok analfabéta barbárok voltak és Attilát meg Blédát Ravenna látta el irodai teendőkben jártas írnokokkal (146m. 127). De akármilyen magas fal is zár el bennünket pillanatnyilag a hunok írásától, meg kell kísérelnünk, hogy azon átjussunk, mert csak nem a levegőből vették a középkoriak és későbbiek azt az állítást, hogy a rovásírás betűi hun betűk, az írás hun írás, de mégis magyar nyelvű.

MIT TUDUNK A HUN VAGY SZÉKELY ÍRASMÓDRÓL?

Az effajta írásban a beszéd hangjait jelölő betűk merőlegesen, ferdén, vagy ívalakban húzott vonalakból tevődnek össze. Az írásjeleket késsel metszették vagy rótták rendszerint fadarabokra: lapocskákra vagy botokra. Kör alakú jeleket lehetőleg nem használtak, mert ilyen esetben a fa rostjai kihulltak és a betűk olvashatatlanná váltak. Hasonló okból nem írtak fára szál irányában. Az alkalmazott írásjelek korlátolt számára való tekintettel a rovásjelek nagy konzervativizmust mutatnak: mindig ugyanazokat a betűtípusokat látjuk forgalomban, legfeljebb a nekik tulajdonított hangérték változott íróiskolák szerint (ld. az 1. sz. táblát).

Az íráshoz használt anyagot, a fát, mindenütt megtalálták és az írást gyorsan elkészíthették. De ha idő bőven állt rendelkezésre, akkor az ünnepélyesebb dolgokat, mint istenre vagy királyra vonatkozó feljegyzéseket nem fába, hanem kőbe vésték, vagy aranyba kaparták bele, esetleg apró pontokat ütve a fémbe és így jelölve a betűk alakját. Olyan rovást is ismerünk, amelynek hordozóanyaga az eredetileg nedves agyag s abba íróvesszővel nyomkodták bele az írásjeleket. Utána kiégették és így kőkemény, időtálló örökös okmányra tettek szert. Nincs adatunk arra, hogy Magyarországon ilyen agyagba nyomott és cseréppé égetett rovást is készítettek volna a hunok; ez a típus inkább Iránban divatozott. A rovást betűinek mértani alakja miatt a nem magyar tudósok mértani vagy geometrikus írásnak nevezik. A magyar nyelv megtartotta az egykorúak által használt nevet, és a rovást ma is rovásnak, metszésnek, vésett írásnak vagy kaparásnak nevezi.

A rovásírás nemcsak a Duna-medencében volt használatos. A hun korszakot jóval megelőzőleg, az időszámítást megelőző évezredekben is használatban volt az ókori világ több területén. Emlékei ránk maradtak a Vörös-tenger nyugati partvidékén és Dél-Arábiában éppen úgy, mint Iránban és a Fekete-tenger felett a Magyarország felé vezető egész útvonalon. Hasonlóképpen megmaradtak emlékei a másik útvonal mentén is: Egyiptomban, a Földközi-tenger keleti partvidékén (Szíriában, Föníciában, Kánaánban), Kréta és Ciprus szigetén, a Balkánon és ezen a módon írtak az Appenin- félszigeten (Itália) megtelepedett etruszkok (hetruri) is, mint 2. sz. táblánkon bemutatjuk. A rovásírás tehát igen régi módja a gondolatközlésnek és őshazája nem Nagy- Ázsia, hanem a Régi Kelet. 3

A rovást Magyarországon az Árpád-korban széltében használták, sőt még a 16.-17. században is, főleg a vidéki közigazgatásban. Erre rengeteg okleveles bizonyíték áll rendelkezésünkre, valamint az a körülmény, hogy a legfontosabb állami adót a beszedés módjáról “rovásadónak” nevezték és a befizetésekről szóló nyugtákat rovással állították ld. (5m). Amidőn adóról beszélünk, ma is a ,kirovás’ szót használjuk. A rovás magyarországi használatára fényt vetnek azok a világviszonylatban is egészen páratlanul álló 16. és 17. századi latin nyelven írt tanulmányok, főleg Telegdi János Rudimentas c. munkája, amelyek a rovás elveit tudományos pontossággal összefoglalják. Tulajdonképpen ezek a magyar szerzőktől való tanulmányok segítenek bennünket abban, hogy a Régi Kelet összes mássalhangzós írását megértsük. A rovás magyarországi szerepét bizonyítják végül azok az írásos emlékek, amelyek korunkra maradtak. Sok nincs belőlük, mert az enyészetnek erősen kitett faanyag egy két évtized alatt elkorhadt és vele együtt elpusztult a megszámlálhatatlan mennyiségű magyar történeti okmány. A magyar rovásgyakorlat fennmaradt emlékei nem is fadarabokra írt szövegek, hanem kőbe vésett, falra festett vagy papirosra tintával írt szövegek.

3) A Vörös-tenger vidékén használt jelek hangértékét táblázatosan közli 52m. I. 114, 115. A Földközi-tenger mentén használt jeleket megtaláljuk egyebek között 2m. 191 sk. Az etruszk jelek kulcsát adja 150m. 259. A krétai és ciprusi jeleket tárgyalja a 29m. egész kötete. A magyar rovás jeleket a rokon jelekkel együtt megtaláljuk 162m. 157 és egyéb oldalain, valamint 44 m. dolgozatában. Az egyiptomi rovásírás predinasztikus emlékei közül mintegy ötven darabot látunk 59m. 202. A mai ábécé kialakulását a rovásból bemutatja az “Evolution of the alphabet A to Z.” című tanulmány (Westvaco Inspirtion 215.2sz. USA)

A hunoktól ránk maradt rovásos emlékek viszont mind aranyba vésett feljegyzések és nagyrészt az uralkodócsalád történetére vonatkoznak, mint alább bemutatjuk. A rovást tehát éppen olyan joggal nevezzük magyar írásnak, mint a hun vagy székely írásnak.

A rovás a képzőket és ragokat használó, úgynevezett ragozott vagy szintétikus nyelvek szerkezetéhez igazított írás, nem pedig analitikus nyelvekhez. Rövidítései tehát más nyelvekre nem alkalmazhatók. Ezért ha valamely nem ragozó nyelv kölcsönveszi, csak a hangok jeleit tudja felhasználni, de nem a rövidítéseket. Az ilyen átvett írás, mint aminő a germán rúna is, rendszerint elszegényedett rovás, halvány fénye a ragozott nyelvek által használt szellemes formának. Ez a körülmény egyúttal felhívja figyelmünket arra, milyen nép találhatta fel a gondolatközlés emez eszközét, amiből mai ábécés írásjeleink megszülettek. Úgyszintén megmagyarázza, miért éppen a rovással írt keleti szövegek előtt állnak a magyarul nem beszélő tudósok teljesen tehetetlenül és mért hevernek a múzeumokban az ilyen módon készített okmányok mind a mai napig olvasatlanul. A magyar tudósok számára ezen a téren óriási kutatóterületet tart fenn az idő.

Akármilyen gyakorlatában nézzük a rovást: szkíta, hun, székely, magyar, iráni, vörös-tengeri, föníciai, krétai vagy etruszk alakjában, az mindig a következő elveket alkalmazza.

1. Az írás csak a mássalhangzókat jelöli következetesen; a magánhangzókat nem. Utóbbiakat, akárcsak a magasabb fokú gyorsírásban, teljesen mellőzni lehet. E jellemvonása miatt az írást tudományos körökben mássalhangzós vagy konszonantális írásrendszernek is nevezik. A kiolvasáshoz szükséges magánhangzókat az olvasónak kell pótolnia, beleolvasnia a szövegbe, miként a gyorsíró is teszi. A Barabás és Aladár neveket tehát így írták: B-R-B-S és L-D-R (a kötő jeleket mi tettük a betűk közé). A szavakat a mai ábécé betűivel úgy írjuk át, hogy az eredetiben kiírt hangokat nagy betűkkel, a pótolt hangokat kis betűkkel adjuk, tagolva az összetartozó írásjelek szerint, így: Ba-Ra-Bá-S és aL-aD-áR, szükség esetén mai helyesírással megismételve: Barabás, Aladár. A pótolandó magánhangzók beillesztése annak számára, aki ismeri a szöveg nyelvét és tisztában van az írás szabályaival, egyszerű dolog és segíti abban nyelvérzéke. A hangok beillesztése a nyelv törvényei szerint történik, ahogyan a hangrend és hangilleszkedés megköveteli. Ebből egyúttal világos, hogy aki nem tud magyarul, rovással írt szöveget sohasem tudhat pontosan elolvasni, még kevésbé ábécére úgy átírni, amint kell.

2. Mivel a magánhangzók elhagyása a helyes olvasást néha kétségessé teszi, idők folyamán kialakult az a szokás, hogy a szövegben a kritikus helyeken egy-egy magánhangzót is jelöltek. Eleinte csak az A hangra volt jel s ez szolgált bármilyen magánhangzó jelölésére, értéke tulajdonképpen csak ennyi volt: itt e magánhangzót kell beolvasni. Később külön jele lett az E meg az O hangnak is. Ennél több kiírt magánhangzó nem szokott előfordulni. Így az O mindvégig jelenthetett o, ó, ö, ő; E e, é, i, ü hangot. A magánhangzók mindegyike csak a modern ábécé hatása alatt kapott külön jelet, amikor a rovásírás tulajdonképp már kiment a divatból. Mivel magánhangzók nem szerepelnek az írásban; minden mássalhangzó voltaképpen szótagot ír. Ez azt jelenti, hogy a mássalhangzót egy eléje vagy utána tett magánhangzóval olvashatjuk, ha a szöveg így kívánja. Az R jel tehát írhatja az aR, áR, eR, éR, iR, oR, óR, uR, üR szótagot, vagy a Ra, Re, Ri, Ro, Ró, Ru hangcsoportot. Hogy adott esetben az írásjelet melyik hangértékével kell olvasni, a szöveg többi része dönti el. Ezért a rovott szövegek helyes olvasásának egyik legbiztosabb ismérve az, ha a szöveg értelmes eredményt ad. A rovást ebből a szempontból nézve, szótagírásnak is nevezik.

A rovásírás 3. felépítési elve szerint mindig fonetikus és nem etimológikus. Vagyis úgy írták a szavakat, amint azokat kiejtették, méghozzá vidékies, olyan dunántúli árnyalatban. Mássalhangzó torlódás és orrhang esetén az első mássalhangzót rendszerint kihagyták, mintha pl. ,elment’ és ,zöld’ helyett azt írnánk ,emet’ és ,ződ’, vagy méginkább E-M-T és Z-D. Az ilyen kihagyásokat szaknyelven hangugratásnak mondjuk. Nagyon fontos tudnivaló dolog 4., hogy a rovásban az egymásután következő jeleket, főleg tehát mássalhangzókat, nem mindig írták ki külön-külön a maguk saját teljes jelével, hanem egybeolvasztották a szomszédos jellel, szaknyelven szólva összerótták. Néha három mássalhangzót is találunk egybeolvasztva, ami a közbeillő magánhangzókkal teljes szót is írhat. Nem hiába mondották a rovás 16. és 17. századi mesterei, hogy ők kevés jellel sokat tudnak mondani. Az összerovás azonban nem akárhogyan történt, hanem meghatározott szabályok szerint. Ha pl. két írásjel közül az első merőleges vonallal fejeződött be és a következő merőleges vonallal kezdődött, két merőleges helyett csak egyet rajzoltak meg, amit közösnek tekintettek és erre a közös szárra kapcsolták az írásjelek járulékos részeit. Olyanféleképpen, mintha a mai M és B betűnket közös szárral írnánk, monogramszerűen. Különösen az S, R és T rovásbeli jele alkalmas a szomszédokkal való összerovásra. Az ilyen összeházasítás a jó rovás egyik ismertetőjele, de a mai olvasó számára egyúttal a jó nehéz feladatot is jelenti.

Mindezekhez hozzá kell tennünk a rovás 5. jellemző vonását: ebben az írásban az egyes szavak nincsenek egymástól térközzel elválasztva, sem a mondatok nincsenek írásjelekkel (vessző, pont) tagolva. Itt mindent egyfolytában írtak, legfeljebb díszítés céljából tagolták a szöveget. Ebből sok nehézség és félreértés keletkezhet az olvasásban. A ,jólegyél’ hangcsoportot például olvashatjuk ,jól egyél’ és ,jó legyél’ kifejezésnek egyaránt. Ha nincs további szövegrész vagy más támpont, nem is tudjuk megmondani, melyik az igazi olvasás. A írásjelek szavakba tagolását elősegíti az a szokás, hogy bizonyos írásjeleket általában csak a szavak végén alkalmaztak, de ugyanazt a hangot a szavak belsejében más jellel írták. Van például szóvégi K és van szóeleji és szóközi K. De ebben sincs általánosan és szigorúan követett szabály. Végeredményben tehát a szavakat próbálgatással kell megállapítanunk. Ebben segítségünkre van a magyar nyelv szerkezete.

Tudjuk, hogy a tárgyeset ragja a T, a többesszámé a K. Tehát ahol ilyent látunk, feltehetjük, hogy egy-egy szó végződésével állunk szemben. S ha már egy szót kifogtunk, a továbbiak megállapítása a logikai vonalon megtehető. De a helyes megoldás döntő ismérve, hangsúlyozzuk, az, ha a szöveg olvasása összefüggő, értelmes egészet eredményez. Végül 6., az írás iránya is eltér a mai balról jobb felé tartó szokástól. Rovásszövegeket általában jobbról balra írták s így is kell azokat olvasnunk, jobbról bal falé. De ez sem állandóan betartott szabály mert van balról jobbra tartó rovásszöveg is. Ez utóbbi esetben azonban az írásjelek tükörképét szerkesztették meg. Ezért minden rovásszöveg olvasásakor első dolog eldönteni, milyen irányban kell a szöveget olvasni. Erre nézve az írásjelek állása a biztos kalauz. A rovás hajdan nagy tudomány volt. Mi itt csak főbb elveit jeleztük, de aki annak minden csínját- bínját meg akarja ismerni, legjobban teszi, ha Telegdi Rudimentáját olvassa el, Sebestyén Gyula és Csallány Dezső szakavatott fejtegetéseivel együtt és maga is olvas eredeti rovásszövegeket. A világirodalomban minderről nem sokat tudnak s így nem csoda, ha nem képesek ilyen geometrikus szövegeket olvasni.

Amidőn bemutatjuk a hun időkből eredő és rovásjelekkel magyarul írt szövegeket, vagy az 5. századnál is régibb, időszámításunkat megelőző évezredekből származó magyar szövegeket, meglepetéssel fogjuk észlelni, hogy azok fonetikus kiejtéssel, de mégis milyen feltűnő jó magyarsággal szólnak hozzánk. Első pillanatra mindez érthetetlennek látszik, hiszen az eddig ismert legrégibb magyar nyelvtöredékben, az 1055-ös tihanyi alapító oklevélben előforduló magyar kifejezések olyan formában vannak megörökítve, amiből nyelvészeink a magyar nyelv kezdetlegességét állapították meg. Szerintük abban az időben a ragok még nem kapcsolódtak a szavak tövéhez és a szavak végén még ott szerepelt a röviddel utóbb elhagyott befejező magánhangzó, mint ez a FEHERU UARU REA MENEH HODU UTU REA kifejezésben is látható, ami a Fehérvárra menő hadi útra. lenne mai írással. A nyelvészeknek a tihanyi alapító oklevéllel kapcsolatos megállapítása azonban nem fedheti a valóságot. Hiszen csupán ez az egyetlen ilyen gyötrelmesen írt magyar nyelvemlék, viszont minden utána következő írásban a nyelv a mai ismert szintétikus formájában jelenik meg. Gondoljunk csak a Halotti Beszédre, első eddig ismert nagyobb összefüggő nyelvemlékünkre, melynek grafikája a képzőket és ragokat a maguk helyén tünteti fel, összeforrasztva a szók tövével. Egyébként is semmi támpont sincs arra, hogy a tihanyi oklevél magyar szavait olyan kiejtéssel kellett volna olvasni, mint a grafika sugalmazza.

Ellenkezőleg, nagyon valószínű, hogy a szöveget úgy olvasták, ahogy ezt a mai jegyzése alapján tesszük. A meggondolás a következő. A 11. század folyamán a rovásírás a kereszténységre való áttéréssel fokozatosan háttérbe szorult a latin betűs írás mellett. Az írnok, aki a fent idézett magyar kifejezést beiktatta latin szövegébe, még a rovás szellemében gondolkodott és tökéletesen annak szellemében írta le mondanivalóját ábécés írásjegyekkel, a mássalhangzós elemekre építve grafikáját. Rovással így nézett volna ki írása: Fe-He-Ru Va-aR-Ra Me-Ne-H Ho-Da iT-UR-A és ennek szabályos kiolvasása pontosan a ,Fehérvárra menő hadi útra.’ A gyötrelmes grafika tehát nem a nyelvi állapotot tükrözi, hanem a rovásról ábécére való átmenetet és a vele kapcsolatos pillanatnyi zavart.

FOLYTATÁSHOZ KATTINTSON IDE!

Posted in A Magyar Népek | Comments Off

Időugrás

September 10th, 2011 by Aries Hungary

Atilla Róma falainál megállt, mert odabent a Szkíták egyik ága az Etruszkok, vagyis vértestvérek éltek.

Rómát viszont elözönlötték az orrások, akik Jézus hitéből Pénz és Hataloméhes hitet teremtettek.

Az ármány beszivárgott Atilla Birodalmába is, még az új felesége lelkébe is, aki kihegyezett kötőtűvel az orrlyukán át az agyába döfött, halálosan.

Ezután széthordták európérek 40 ökrös szekér aranyat, az ősi Szent Koronával együtt. Itt jön a pápa, aki betoldott a naptárba majd 300 évet. Tehát Árpád Nagyfejedelem az ellopott Szent Koronát és 40 szekér aranyat jött visszakövetelni, bő 100 évvel Attila meggyilkolását követően.

Innen lehull a megmételyezett fátyol a történelemről, amit mindig is hamis Római kereszténység szőtt.

Szent Istvánnak nevezett idegenek országalapítója, ki 40 ezer germán nehézlovassal verette le népét, mert a Vérszerződést megszegve nem Koppányt szolgálta, hanem megölette.

Így szerezte országlását.

A keresztény ezer éves Magyarország mítosza ezzel lelepleződött.

A Magyarságot Anyahita (az igazi Nagy Boldog Asszony), aki a Sziriuszról jött és alapított koloniát, Éa gyermekének (Éva Kis Boldog Asszony) fia Magyar alapította. Ennek 25 ezer éve is meg van. Eztán bejártuk az egész Földet. Indiánok ősnyelve a Magyar. A leghitelesebb Ó-ind szövegek szanszkrit nyelven, mely beszámol a hatezer évvel ezelőtti Földön Kívüliek tanításairól, és szemmel látható űrbázisaik szétlövéséről, ahonnét jártak naponta tanítani a Földi embereket. Majd a gyíkemberek Földi tébolyáról, s megbízatásáról, hogy tegyék rabszolgává a Földi embereket az orrások.

Ebből már egyenesen következeik, hogy Jézus tanításai helyébe, bűnös embert faragtak, az ősi hitvilágot mindenütt leromboltatták, és megint csak eljutunk Atillához, halálához.
Vajk aki nevét is megtagadva irtotta a magyart és ősi tanításokat, Sziriuszról hozott írásunkat (Székely – Sumer rovásírás) is üldözte.

Látható a történelmi visszapillantásban, hogy az idő és helyszínek, népek, és események, vagyis minden meg lett keverve, hogy az ember ne ismerhesse fel igazi dicső, múltját és küldetését. Csakis megélhetése, és nyomora vezesse orránál fogva, az orrások örömére. Vallási és történelmi mítoszokat hoztak létre félrevezetés céljából.

Szóval az idő és minden meg lett keverve, hogy kíméletlen háborúzás, és környezetszennyezés pusztítása árán is megszerezzék a Földi ember feletti hatalmat az orrások. Ez mára megtörtént.

De ez már nem sokáig marad így, mert jönnek, az IGAZAK…

Tags: ,
Posted in Atilla | Comments Off

Magyar Adorján: A LELKIISMERET ARANYTÜKRE / 2. rész

September 10th, 2011 by Aries Hungary

III.
Következtetések

A jelen dolgozatom első (Ismertetés) részében elmondottakat a második részben (Bizonyítékok) fölhozott néprajzi és egyéb adatokkal támasztottam alá, habár ott is ez adatok közül csak egyeseket hozhattam föl. Úgy itt is csak a néprajzi adatokból levont következtetéseimet hozhatom, mivel az összes néprajzi adat fölsorolása túlságosan hosszadalmas volna.

Őseink legrégibb vallásos kultuszhelyei, azaz Szent Helyei, berkek, kertek voltak és ilyenekül főkép szigeteket, domb- avagy hegytetőket választottak, habár vallásos kultuszhely volt úgyszólván minden forrás is. Az ilyen szigeten avagy kertben állott rendesen egy szent fa is, amelynek ágai közül, mint kiemelkedő helyről szokott volt a táltos a néphez beszélni. Ezen szent fából fejlődtek azután a későbbi szószékek is. A táltos ilyenkor a Napisten, azaz az emberek tanítója és gondviselője nevében beszélt, amiértis a magasból jövő szava „égi szózat”-ként, vagyis a Napisten szavaként fogatott föl. Ezért szokás volt az is — amint ezt művében Kandra Kabos mythológusunk rokonnépeinknél még meglévőként fölhozza —, hogy a táltos a fa lombjai között néha, de nem mindig, úgy helyezkedett el, hogy látható ne legyen. Mindenki tudta ugyan, hogy a táltos beszél, szava azonban a Napisten szavának tekinttetett, azért mert minden erőny — a gondolat és a hang is tehát — a Nap adománya, a táltos pedig, mint különösen bölcs ember, tehát szerintük a Napból több erőnyt örökölt, mint a többi ember, amiértis a táltos beszéde joggal a Napisten szavának is volt tekinthető. Szokás volt az ilyen szent fa ágai közé vesszőfonadékból rendesen és szépen megkészített szószéket is csinálni. A mai templomokban is a szószéknek mindig van teteje is, holott hiszen a templom belsejében erre semmi szükség, mert sem eső, sem napheve a papot itt nem bánthatja. Ez tehát, a pap feje fölé hajdan boruló lomb ma értelmeveszett emléke. A fán levő szószékre is létrán avagy a fa törzsébe erősített hágcsón lehetett fölmenni, de igen vén fánál a följáró a fa odvában is lehetett, ami a minaretek eredetét is képezhette. Viszont a mai templomok szószéke is többnyire a templom egyik oszlopán van, ahová létrán kell fölmenni. Az oszlop pedig az egykori fa törzse helyébe lépett. A fáról, a fa első, villás elágazásából beszélő táltos tehát magát a Napistent jelképezte, épúgy mint ahogy népmeséinkben is az Aranymadár („A Világ Szépenszóló Aranymadara”, más változatban a „Tűzmadár”, mivel a Napisten egyúttal Tűzistenként is tiszteltetett) is a Napisten jelképe volt. Népmeséink szerint a Világ Szépenszóló Aranymadara a „Világ Zengő Aranynyárfája” (más változatban: Aranyalmafa, Világfája, Égigérő Fa. Zengő Fának akkor nevezték, ha rezgőnyárfa, jegenye vagy nyírfa volt, amely fák levelei a szélben zengő, susogó hangot adnak) „villás ágából” énekel, oly csodaszépen, hogy mindenkinek, aki hallja, szíve megtelik boldogsággal, megszépül és megfiatalodik. Aminthogy pedig a Napisten tanítása azonos a lelkiismeret szavával, így tehát a táltos és tanítása (azaz az Aranymadár és éneke) jelképezi a Napot is, de a lelkiismeret szavát is, vagyis szintén jelképesen: az Aranytükörrel is azonosul.

A Zengő Fa alatt tehát a szentkertbeli Szent Fát kell értenünk, amelyet azért neveztek így, mert a nyár-, a jegenye és a nyírfa levelei, hosszú szárukon minden fuvalomra a fülnek oly kellemesen zsonganak, susognak. Ősregéink (mai népmeséink) szerint azonban a szent fák leveli aranyból voltak, amelyek az alkonyati szellőben egymáshoz verődve, miként aranypénzek, gyönyörűségesen csengtek-bongtak és amely zenéjük az Aranymadár énekét kísérte. Valóban őseinknél szokás volt jó termésű esztendőkben vert aranyból való leveleket avagy aranypénzeket a Szent Helynek ajándékozni, amelyeket a Szent Fára aggattak. Inséges esztendőben avagy más bajok esetén aztán a táltosok ez arannyal segítették a népet. Amiért is, ha a Szent Fa aranylombját elvesztette, ez mindig szomorúság, gyász jele is volt, aminthogy szomorúságot jelent és az emberek lelkében szomorú hangulatot kelt a fák őszi lombjavesztése is. Való igaz pedig, hogy épen a nyárfa, a jegenye és a nyírfa levelei ősszel a legszebb aranysárga színt öltik és fényesek lesznek. Úgyszintén némely nyár- és jegenyefa levelei pedig teljesen kerek alakúak és így, amikor sárgák és fényesek, aranypénzekre élénken emlékeztetnek és ha a szélben nem is csengenek, de hosszú szárukon ide-oda mozogva és egymáshoz verődve, a fa ismert, kellemesen zizegő-susogó hangját okozzák. Amely tényekből pedig azt következtethetjük, hogy természettisztelő ősvallásunk említett gyönyörű költői képzetei, eszméi nem önkényesen kitalált dolgok, hanem a Természet jelenségein alapulnak és habár őseink költői lelkülete alkotásai, de az örök Természettel teljes összhangban való életük folyományai is.

A Világ Zengő Aranynyárfája lábánál volt a népmeséinkben ma is emlegetett a Világ Fényes Ezüsttava, amely Tündér Ilona Ezüsttükrét, vagyis szintén a lelkiismeretet is jelképezte.

Nyárfa levél

Később, amikor már szép templomok, azaz Istenházak is épültek, ezekben a szószékül is szolgáló Szent Fa mesterségesen készült és az aranyból vert faleveleket ennek műágaira aggatták, ekkor azon az aranylevelek, valahányszor a táltos a szószékre föl- avagy arról lement, esetleg beszédeközbeni mozdulatainál is, meg-megcsendülhettek. Az ilyen mesterségesen készült fák törzse igazi fatörzsből avagy esetleg többől is, volt összeállítva s ágai bár igazi ágakból, de szintén mesterségesen lehettek beléjük erősítve. Úgy a törzs, mint az ágak arany és ezüst veretekkel, szögekkel és gyöngyházberakásokkal is lehettek ékesítve, amiáltal az illető fanem kérge utánoztatott, mivel ugyanis, törzseink szerint más-más fát tiszteltek Szent Faként. Például a tulajdonképeni magyar törzseknél az alma- és a narancsfa is, a palócoknál a jegenye, a nyár (de akik a jegenyét ma is pálma néven nevezik), a jászoknál a jávor szerepelt, stb. A magyar törzsek szent fáikra aranygömböcskéket is aggattak és ez a regék „aranyalmái” eredete. Ősidőkben, amikor hazánk éghajlata még melegebb volt, itt narancs is termett, amely gyümölcs természetes színe az aranysárga. Természetesen az ilyen kincses fákat, hogy idegenek meg ne lopják, utóbb már őriztetni is kellett, amely meglopásról és őriztetésről ma is számtalan népmese, rege és mythosz szól.

A Szent Fa előtt, éspedig az óg alatt, vagyis az Istenház hupolaga legtetején levő egyetlen ablak alatt volt a rézből avagy bronzból való, kerekeken oda és onnan eltolható nagy üst, avagy medence, tele vízzel, és ez a Világ Fényes Ezüsttava jelképe volt. Amely medence vize az ógon át az Égből hullott esővíz volt. Ilyen kerekes üstöket, a Bronzkorból származóakat, Magyarországon találtak is. Megjegyezem még : Óg vagy ók, ig ős-szavunknak luk, ablak, de egyúttal szem jelentése is volt, amiről még igen, igen sok elmondani valóm volna, de amit itt el kell hagynom. Ezen ős-szavunkból származott a szem jelentésű latin oculus, a német Auge és a szláv oko szó. Viszont a régi magyarban hupolag, a finnben kupla = hólyag. Innen származott a latin cupola szó, amely azonban már igen késői műveltségi szó lévén, csak az említett magyar és finn természeti ős-szó származéka lehet. Ide tartozik egyébként a magyar kúp és kupak szó, valamint a török kapak = kupak, kapamak = befödni szó is, sőt az olaszban is coprire = befödni.

5. ábra, a szent fa

E medence körül ültek gyékényeken avagy szőnyegeken a táltos szavát (jelképesen: az Aranymadár énekét) hallgató hívek (5. ábra), akik a beszéd után a víztükörben magukat megnézték, ami magábaszállást, elmélkedést, a lelkiismeret megkérdezését jelentette. (A rajzon itt hiba az, hogy a medence kerekes volta nincsen föltüntetve.) Víztükörben pedig magunkat csak akkor láthatjuk meg, ha erre a világosság fölülről vagyis függőlegesen esik. S ez őseink Istenházaiban valóban így is volt, mivel ezek csakis fölülről, vagyis az ógon át kaptak világosságot. Viszont ősidőkben ez meg csak akkor lehetett így, a Szent Kertekben, amikor a Nap pontosan a Delelőn (a zeniten) állott.

Őseink Aranymadara egy hollóféle, de pávanagyságú és a mai paradicsom madarakra hasonlító madár volt. Rég kihalt, de népünknél tiszteletét valamennyire örökölte a szintén hollófélék közé tartozó babuka, amely bár sokkal kisebb, de rá némileg hasonlít. Az Aranymadárnak főkép pannon, más nevén pún, őstörzsünknél, (amelyből az elárjásodott vendek, venédek vagy venétek is származtak), volt nagy kultusza. A Dunántúl ma is szokás fából, farkát és szárnyait kiterjesztő babukát készíteni s ezt a szobában a mennyezetre akasztani, mintha röpülne. (Lássad: Malonyai: „A magyar nép művészete.”) Ez így bizonyára régen is szokás volt, csakhogy akkor e madarat még aranyból készítették, és ez is a Nap jelképe volt, amely fényes Aranymadárként száll az Égen, az emberek világa fölött. Az ősi, igazi Aranymadár is pávamódjára tudta farkát kiterjeszteni, amikor is ennek kereksége valóban sugározó Naphoz volt hasonlítható. De farka tövéből kétoldalt hosszú, lágy, aláfolyó tollai is voltak, mint a mai, sárga paradicsommadárnak. Fején a babukáéhoz hasonló tolltaraja volt, egész teste, farka és szárnytollai mind aranyszínűek és fémes fényűek voltak, mint a páva tollai, habár ez utóbbiéi többszínűek. Úgylehet azonban, hogy voltak valahol tűzvörös tollai is, mivel némely népmesénk Tűzmadár-nak is nevezi, ami tehát a Főnix-madárral is azonosítja, bár azonos kétségtelenül a kínaiak Fung-madarával is, amely a kínai regék szerint szintén gyönyörű fuvolahangon énekel.

6. ábra

Az Aranymadár kiterjesztett farka a lemenő Napot jelképezte, mivel e madár, a regék szerint, alkonyatkor szokott volt gyönyörű fuvolahangon énekelni. Mikor estefelé leszállott a Világ Zengő Fája villás ágába (6. ábra), farkát kiterjesztette és néha szárnyait csattogtatta és tollait megrázta. Ilyenkor néha egy-egy tolla lehullott és ezeket az énekét meghallgatni a fa alá odagyűlöttek közül a szép leányok fölszedték és piros pünkösdirózsákkal együtt velük a legények kalapját ékesítették, amint ezt egy régi népdal is elmondja. Kifejtettük, hogy az Aranymadár a Lelkiismeret Aranytükrével is azonosíttatott, de meg kell jegyeznünk, hogy vele kapcsolatban mégis főkép az Istenházak oltárán álló Aranytükörre gondoltak. Ezek némileg villához hasonlóan kettéágazó, de különfélekép is kialakított állványocskán állottak. Például a tulajdonképeni magyar törzseknél ez a Csodaszarvas szarvait is ábrázolhatta, hegyein csillagokkal (7. ábra), illetve lehetett igazi szarvakból való, de képeztethetett cserfából avagy rézből is, szépen stilizálva és sötétkék avagy fekete színűre zománcolva, mivel a Csodaszarvast, mint az Ég jelképét is, ilyen színűnek képzelték és egy hitrege szerint a Napisten a Csodaszarvas hátán, ennek szarvaiban fogódzva, úszik a Mindenség Tengerében. Palóc őstörzseinknél — amelyektől a pelazgok származtak — viszont az állványocska vagy a Zengő Aranynyárfát jelképezte, vagy nőalakot. Malonyay „A magyar nép művészete” című könyvében (III, kötet, 207-211 oldal) bemutat olyan népi állótükröket is, amelyek kerek alakjukat (7./a ábra) még így is megőrizték, vagyis a hajdani oltári állótükrökre hasonlítanak ma is. De bemutat egyet, amely bár négyszögletes, de amelynek állványa kiképzésében még fölismerhetjük az Aranynyárfa ágait, sőt még az Aranymadár énekét meghallgatni körégyűlött embereket és állatokat is föltünteti, míg a tükör valamikor az Aranymadarat jelképezte. Mindezen indítékokat (motivumokat), habár népünk ma már nem érti, de fönntartja hűségesen az ősi hagyományokat. Hogy azonban ez indítékok még máig is fölismerhetők, ez azt is jelenti, hogy legföljebb vagy 100 évvel ezelőtt ezeknek a mesékkeli kapcsolatát még tudták.

7. és 7/a ábra, az aranytükör és az állótükör

Nem hagyhatjuk itt el a görög Orfeusz-rege megemlítését.

Orfeusz a hitrege (mythosz) szerint Apollon Napisten fia. A mi mythológiánkból azonban kitűnik, hogy Orfeusz Apollonnak csak mintegy megkétszereződése volt, vagyis a Napistennek egyik megnyilvánulása, illetve, hogy Apollon volt az Égen járó, nappali Nap, Orfeusz pedig az esti és éjjeli, vagyis az Alvilágba alászálló és az Alvilágban járó Nap. De természetesen ezt is csak úgy értjük meg teljesen, ha nem feledjük, hogy ősműveltségünk idejében, amidőn őseink e regéket megalkották : nappal és nyár, este és ősz, éjszaka és tél még egymással azonosak voltak, vagyis hogy az Északi Sark még hazánk területén volt, habár ugyanekkor itt még enyhe éghajlat volt. Ismeretes, hogy a görög rege szerint is Orfeusz oly gyönyörűen hárfázik, hogy nemcsak az emberek, de az állatok is, vadságukat feledve, megszelidülve, köréje gyűlnek, hogy őt hallgassák. Ma már senki sem érti, hogy a vérengző vadállatok, amelyek megszelidülnek: tehát a gonosz embereket jelképezik, jelentik, akik megjavulnak, ha a Napisten, vagyis a Lelkiismeret szavát (az Aranymadár énekét, a táltos tanítását) meghallgatják. Ez volt tehát őseinknél e hitregeindíték jelképes értelme, amelyet azonban már sem a görögök, sem a rómaiak nem ismertek, nem értettek.

Egy magyar népmesénkben („A király szép leánya”) a Nap beleszeret egy királyleányba (Tündér Ilona), de ezt egy sárkány elragadja az Alvilágba (Euridike elrablása). A Nap keresésére indul, de előbb vörösképű és vörösruhás, öreg, rút koldussá változik, aki rút, vén, sánta gebén lovagol. A koldus azonban oly csodaszépen énekel, hogy a király (az elrablott leány atyja) az ablakhoz megy, látná, ki énekel ily szépen. Látja a Vörös Koldust, amint sánta lován a hóban halad, énekel és énekét tökhéj-kobozán kíséri. Szolgáit küldi, a koldust hívják be, stb. Ez indíték értelme az, hogy ősidőkben lemente előtt, vagyis késő ősszel, a Nap a láthatáron látszott sokáig körülbolyongani. Ismeretes pedig, hogy lementekor a Nap, a levegőrétegek fényirányeltérítése következtében néha eltorzulni látszik, azaz szabályos korongalakját elveszíti, vagyis „rút” lesz. Hogy pedig lementekor a Nap vörös is lesz, ezt akárhányszor láthatjuk.

Koldus szavunk a kolindál, kalindál, kalandoz, kalézol, kólicál = kószál, jár-kel, mendegél, bolyong, körben bolyong igéink kol, kal, kel szótövéből származik, ami a hasonló szavak eredetét is megfejti; az árja nyelvekben meglevőket is. Hogypedig ez valóban így van, még jobban bizonyítja azon párhuzam, hogy az olasz-latin mendico, mendicus, mendicare = koldus, koldulni szavaink eredetét meg a mi mendegél igénk magyarázza meg. Más párhuzam az is, hogy az olasz nyelv velencei tájszólásában a remengo szó jelent egyaránt tönkrejutást, koldussá válást, valamint kószálást, bolyongást is. Például náluk közönséges szitok : „Va remengo!” = Menjél tönkre, vagy légy koldussá. Vagy mondják azt is: „El ze andá a remengo.” Tönkre ment, koldusbotra jutott. De mindami mellett ugyanezen remengo szónak még kószálás, bolyongás, vándorlás értelme is van. A szó megfelel az olasz irodalmi nyelv ramingo szavának, amelynek azonban csakis bolyongás, kószálás értelme van. Viszont a magyar „koldusbot” kifejezés is azt mutatja, hogy a koldus mindig vándorol, mert a vándorlók szoktak bottal járni, amit másrészt a „vándorbot” kifejezésünk is mutat. Továbbá: a magyar népnek ma is közönséges szólása: „kósza koldus”, mivel a koldusok valóban házról-házra, faluról-falura szoktak járni koldulni. Éspedig, különösen régebben, még énekelve, zenélve is. Mindami hitregékben azzal is összefüggésbe hozatott, hogy amidőn a Sark még Magyarország területén volt, a Nap úgy lemente előtt mint kelte után is, sokáig a láthatáron körben látszott bolyongani; amiértis az elmondottaknak még igen nagy hitregei háttere is van, de amivel itt nem foglalkozhatunk.

Fontos a szóban levő népmesében az is, hogy itt tehát a naplemente és a gyönyörű éneklés és zenélés közötti egykori összefüggés nyomát is még megtaláljuk. És ime: a hangversenyeket, „zeneestélyeket” ma is este szoktuk tartani.

De kitűnik mindezekből még az is, hogy őseinknél az ősz és tél a Nap lementével és az Alvilágbani bolyongásával, a nyár pedig delelőjével (a zenitre érkezésével) volt azonos.

Tudván mi mármost mindezt, világosan értjük azt is, hogy Vajnämöjnen, a finnek egykori nemzeti istensége, vagyis az őszi és téli megnyilvánulásában megjelenő Napistenük, miért képzeltetett őszhajú, őszszakállú öreg embernek (ifjúkori megnyílvánulásai : Lemminkäjnen és Kaleva vagy Kalervo) és miért mondatik el, hogy mielőtt csolnakján a tengeren útrakel és az embereket elhagyja (egykori magyar hitrege szerint a Csodaszarvas hátán a Mindenség Tengerén), búcsúzásakor, előveszi hárfáját és énekel oly gyönyörűségesen, hogy nemcsak az emberek, hanem az állatok is köréje gyűlnek őt hallgatniok. A mi Vörös Koldusunk, Vajnämöjnen és Orfeusz tehát egymással azonosak és a lemenő Napot jelentik. A gyönyörű ének alatt pedig az öregen búcsúzó Napisten tanácsait, oktatását, más szóval: törvényeit, kell értenünk, de amelyek ősidőkben szebbnél-szebb verses énekekbe, regékbe, példabeszédekbe is voltak foglalva. Ilyenek maradványa a finn Kalevala némely éneke is. Amely regéket az öreg regős tehát énekelve és zenélve mondott el.

Miután mindezeket megtudtuk, megértjük nemcsak az Orfeusz-hitregét, de a Mózes-hitregét is, vagyis azonnal észre kell vegyük Mózesnek a fönti hitregei személyekkel, azaz őseink Napistenéveli azonosságát. Mózes is fölmegy magasra, a hegyre (a Nap a zenitre), hogy a Nagy Égisten törvényeit fogadja, ugyanúgy mint ahogy vogul rokonaink regéjében a Napisten fölmegy atyja, Numitorem Égistennek az Ég legmagasabbján levő lakába (a zenitre), hogy ott annak tanácsait, oktatását kikérje, amelyek szerint azután az emberek világa fölött intézkedjen, amelyek szerint az emberek életét igazgassa. Vagyis világosan látjuk ennek a Mózes törvényhozásávali azonosságát. Mózes is erőteljes férfikorában, vagyis élete delelőjén megy föl a Színai hegyre (a Nap az Ég delelőjére), ahol törvényeit Isten személyesen adja át neki, és ő is öreg korában, mielőtt az emberektől elbúcsúzna, közli velük „Második Törvényét” (Deuteronomio), vagyis az utolsót, halála előtt (a naplemente) éspedig versekben, hangosan énekelve. (Eszünkbe juttatja ez a halál előtti szép „hattyúdalt” is.) Be kell tehát látnunk, hogy Mózes nem történelmi személy, hanem csak a mi Napistenünk késői és elváltoztatott másolata, akinek a legföljebb nehány ezer évvel ezelőtt a zsidó papok által összeállított törvényeket tulajdonították.

Őseink táltosai, amidőn az áldozókertbeli Szent Fa villás ágából, illetve a kert avagy istenház szószékéről a néphez beszéltek (a mai „prédikálás” eredete), aranyos vagy aranysárga palástot vettek magukra, hogy a tanító Napistent, illetve a Világ Szépenszóló Aranymadarát ezáltal jelképezzék. De lehetett a palást piros is, ami meg a naplementét, a Tűzmadarat illetve a Vörös Koldust jelentette. Az Aranymadarat jelentő sárga palást fejti meg azt is, hogy Buddhát, azaz a nagy tanítót, a buddhisták ma is aranyszínű palástban ábrázolják, de annélkül, hogy ennek igazi értelmét is tudnák, és hogy a buddhista papok máig is sárga palástban járnak. A buddhizmus pedig, tudjuk, az észak-indiai hindoszkitha népektől indult ki, azaz tehát nem a hinduktól, hanem turániaktól, amiértis hagyományait ősnépeinktől származottaknak tekinthetjük. Meg kell még említenünk a bánatszallagokat is, amelyeket a Szent Fákra volt szokás akasztani. Erdélyben ma is vannak a nép által szentnek tekintett fák, amelyek törzse villájában szentkép avagy szobrocska van, ma természetesen keresztény. Az ilyen fák ágairól néha szallagokat, kendőket, néha selyemből valókat, tehát meglehetős értékűeket, valamint egyes ruhaneműeket is látunk függeni. A nép ugyanis némely helyen azt hiszi, hogy bizonyos, nem túlságosan nagy bűnöket, különösen a haszonlesésből elkövetetteket, de paráznaságokat is, ilyen holminak a Fára akasztásával, azaz tehát föláldozásával, megválthatni. Ezeket, mielőtt odaakasztanák, össze-vissza lyukgatják, hogy ezek így értéktelenné válva, senki el ne lopja. Régen ez természetesen fölösleges volt, mivel senki elvenni úgysem merészelte volna, mert hiszen ezáltal annak bűnét és büntetését vonta volna magára, aki a tárgyat fölakasztva, attól szabadult. Sőt a mai babona szerint, amint hallottam, a fölakasztott dolgokat még érinteni sem jó, mert már ebből is baj ragadhat az emberre.

Ősvallásunk idejében az Istenházakban venni lehetett különböző színű és árú szallagokat, amelyeket, az elkövetett bűnt ráírva, ennek megváltásául a Fára kellett akasztani, akár Szent Kertekben álló igazi fa volt az, akár Istenházban álló mesterséges fa. Az írásokat senkinek sem volt szabad elolvasnia, habár úgysem lehetett tudni, melyiket ki írta, de olvasta az öregebb táltos — bár, hogy melyiket ki írta, tudni ő sem kívánta —, és felelt is rajta, hogy az áldozat az elkövetett bűnért kevés, elég avagy sok-e. Ha kevés volt, az illetőnek még aranylevelet avagy aranyleveleket kellett a Fára akasztania, ha sok volt, aranylevelet vagy leveleket vehetett le a Fáról. Az így is egybegyűlő arany vagy az Istenház javára fordíttatott, vagypedig aranylevelekként a Fára akaszttatott, valamint ínséges esztendőben a törzs megsegítésére használtatott. Az áldozat, illetve az adott érték természetesen vagy ugyanannyi vagy több kellett legyen, mint amennyi az elkövetett rossz cselekedet haszna volt. E szokás régibb alakja az volt, hogy az illető (úgy mint a szokás mai, visszafejlődött alakjában) egyszerűen a maga belátása szerint akasztott föl valamit a Fára. Legrégebben az említett bánatszallagok csak nyírfakéregből vágottak voltak.

Látjuk az elmondottakból, hogy ez kellett legyen a mai gyónás és bűnmegváltás (penitentia) ősalakja.

Állattenyésztő törzseinknél, amelyeknél az állatáldozatok jöttek mindinkább szokásba (de ami a földművelő magyar és szemere törzseknél nem történt meg), ebből kifolyólag azután azon szokás is kifejlődött, hogy elkövetett bűnök megváltásáért állatokat áldoztak föl. Ami viszont újabb, vérengző és gonosz indulatú népeknél emberáldozatok bemutatásává is fajult el. Mégpedig gyakran úgy is, hogy a bűnös a maga bűne és büntetése alól úgy akart kibújni, hogy az istenségnek engesztelésül már nem csak állatot, hanem embert, gyakran szűzleányt, gyermeket, gyermekeket, esetleg a saját elsőszülöttét is, áldozták föl, amely ártatlan áldozatokat haláluk előtt még meg is kínoztak. Ilyen eszejárása azonban csak vérengző, kegyetlen természetű népeknek, egyéneknek lehetett, amelyek, akik istenségüket is magukhoz hasonló vérszomjasnak képzelték, amely istenségnek végtére tehát mindegy, hogy ki áldoztatik neki föl, a bűnös-e vagy helyette másvalaki. Neki a fontos csak az, hogy vért láthasson, illetve hogy neki engesztelésül ember kínoztasson és ölessen meg. Amely föláldozott személy, ha ártatlan, akkor úgy az áldozó mint ennek észjárása szerint, az istenség szemében is, még sokkal értékesebb volt.

A nép bűneiért föláldozott ártatlan bárányt, bakot, a „bűnbakot” a Bibliában is megtaláljuk. Mivel pedig ősnépeinknél a föláldozott állatok legértékesebb része azok bőre, szőrméje volt, ígyhát ezek egyrészét avagy az egészet akasztották a Szent Berkek, Szent Kertek Szent Fájára. Különösen a vadászatból élő törzsek aggattak föl értékesebbnél értékesebb szőrméket is. De természetesen mindezt nem csupán bánatból, hanem az istenség tiszteletére valamint ezek kegyei megnyerése érdekében is. Csakhogy mindez késői szellemi és erkölcsi hanyatlás következménye. A bőröket és szőrméket aztán, későbbi időkben, hogy el ne lopassanak, őriztetni is kellett, fegyveres emberekkel, ebekkel avagy a Szent Kertbe elzárt fenevadakkal. A bőrök összelyukgatása, ami rokonnépeinknél napjainkig is szokásban volt, még későbbi időkben jött szokásba, mivel ez kényelmesebb volt, az őriztetés pedig nem is volt mindig lehetséges. Népmeséink ezernyi változatban tartják fönn az ezüst- vagy aranylevelű, vagy aranyalmát termő fák meglopása és őriztetése emlékezetét, sőt van e meseindítékunknak olyan változata is, amely szerint selyemfüvön aranybúzát termő mező őriztetéséről van szó, amely utóbbi változat a gabonatermelő szemere és szarmata törzseinktől származik. De föl kell itt említenem a görögöknél is fönnmaradt Aranygyapjú-mondát is, amely Aranygyapjú (értsed: aranyszőrű kos bőre) egy király kertjében fára volt akasztva és sárkány őrizte, de mégis ellopták. E mondaindíték így már teljesen okszerűtlen, mert hiszen ha ezen aranyszőrme oly becses volt, hogy sárkány által kellett őriztetni, akkor hát miért akasztották volna kertben fára, holott jól elzárt épületben sokkal biztosabb helyen lett volna! Íme tehát ez is olyan dolog, amelynek megfejtése csak ősműveltségünket ismerve lehetséges, vagyis ez is egy adattal több, amely azt bizonyítja, hogy a későbbi népek ősregéinket átvették ugyan, de azok eredeti értelmét már nem tudták. A mai Oroszország területén élő rokonnépünknél fönnmaradott napjainkig azon szokás, hogy a keresztény papság által üldözött istenségeiknek titokban áldozott állatok bőrét a ma már rejtett és titkolt erdei áldozóhelyeiken ugyan, de még mindig úgy mint régen, fára akasztják. Mivel azonban a bőröket itt tolvajok ellen őriztetni nem lehetséges, ezeket összelyuggatással teszik értéktelenné. (Lássad: Krohn Gyula finn tudós: „A finn-ugor népek pogány istentisztelete”. Budapest. 1908. 72-73. oldal.)

Hamármost az említett ősi gyónásmódot, amely első pillanatra babonásnak tetszik, elemezzük, akkor a következő megállapításokat kell tennünk: Igaz ugyan, hogy a haszonhajhászásból, kapzsiságból avagy fösvénységből elkövetett bűn leghelyesebb jóvátevése az, ha a károsított kárát megtérítjük — amit a táltosok bizonyára tanítottak is —, de ez nem mindig lehetséges (és nem is kizárólag csak ilyen bűnöket lehetett a fára akasztott tárggyal vagy bánatszallaggal jóvátenni). Ha például a károsult olyan valaki volt, aki holléte már nem ismeretes avagy esetleg már meg is halt, akkor személyes kártalanítása már nem lehetséges. Hapedig tekintetbe vesszük, hogy a bánatadomány értéke egyenlő vagy nagyobb kellett legyen mint a bűnös úton szerezett haszon, akkor ezáltal is a bűn már ki van egyenlítve, mert az áldozat az illetőtől ugyanannyi vagy több önfeláldozást, önzetlenséget követelt meg, mint amennyi önzés volt az elkövetett hibában. Viszont az ilyen büntetés mindesetre hatásosabb, mint a más vallások szerinti, amelyek a büntetést a halál utánra odázzák el, de egyszersmind igazságosabb is, mint az elkövetett bűnökért örökkévaló, pokolbeli rettentő kínokra kárhoztatni, ami hiszen az elkövetett bűnhöz képest is lehetetlenül kegyetlen büntetés volna. Csakhogy itt ismét a későbbi, már kegyetlen indulatú népek eszejárása nyilvánul meg. Másrészt azon fölfogás is, amely szerint ha valaki a fára akasztott áldozati tárgyat ellopja, ezzel annak bűnét és büntetését veszi magára, aki ezektől a tárgy fölakasztásával szabadult, ez szintén csak babonának látszó vagy babonássá lett fölfogás, de teljesen logikus. Hiszen ha a föláldozott és most ellopott tárgy értéke megfelelt az elkövetett bűn hasznának avagy súlyos voltának, akkor aki azt ellopja : ugyanolyan bűnt követ el és ugyanolyan büntetést érdemel, mint aki a tárgyat áldozta. Ősvallásunk fölfogása szerint pedig a Nagy Isten, vagyis a Nagy Törvény vagy a Természet Örök Törvénye, tökéletesen és csalhatatlanul igazságos, de sem nem bosszúálló, sem nem engedékeny; büntetést, jutalmat hajszálnyira pontosan a bűn avagy az érdem szerint mér ki. Észre kell tehát vennünk, hogy ebben őseink eszejárása a mai természettudományi fölfogással egyezik, amely szerint minden jó és minden rossz törvényszerűen, illetve a természeti törvényeknek megfelelően hajszálnyira ugyanannyi emelkedést vagy süllyedést kell okozzon, mint amennyi érdeme vagy súlya volt a cselekedetnek, vagyis hogy mindez egyszerűen a pozitívum és negatívum törvényein alapszik. Nem bocsájtkozhatunk itt ezekfölötti bölcsészeti fejtegetésekbe, csak megemlítjük, hogy habár ezekkel szemben áll a Hegel-Nietzsche-féle tanítás, amely szerint rossz cselekedet nem is létezik, de kijelenthetjük, hogy ez csak természetellenes és beteges önzés termelte szofizma, valamint hogy tulajdonképen azt jelenti, hogy az illetők maguk nem tudták a jót és rosszat megkülönböztetni.

Népmeséink, hagyományaink nemcsupán áldozókertekről, szent berkekről tudnak, hanem emlékeznek „a Nap házáról” is, azaz tehát naptemlomról is, amelyet részletesen le is írnak : A ház maga gömbölyű, „olyan mint a kenyérsütő kemence (tehát kupolás) s ajtaja is kerek nyílású.” Elmondatik, hogy a Nap házában van a Nap tükre, mosdóvize és törölközője, ahol van egy jóságos asszony is, a Nap édesanyja, aki az érkező gyermekeket (értsed: az embereket, a magyarokat) szeretettel fogadja, megmosdatja, megtörölgeti, amiután ezek az Áldott Nap aranytükrébe nézhetnek, amitől „százszorta szebbek lesznek.” Ami a lelkiismeretkultusz azon szertartása emléke, amely szerint a lelki megtisztulást jelképező mosdást, törölközést és tükörbenézést a Nap temploma előtt és ebben kellett bizonyos ünnepek alkalmával végezni. A legtöbb mesénkben az mondatik, hogy az említett nő a Nap édesanyja, de van olyan is, amelyben szép leányról van szó, akiről az mondva, hogy a Nap leánya s hogy Hajnal a neve. Amiből következik, hogy valamikor a Nap templomában két papnő volt, egy idősebb és egy szűzleány. Hogy a hajnal költőileg a Nap leányának fogható föl, ez eléggé érthető. Benedek Elek magyar népmesegyűjteményében, a „Nádszálkisasszony” című mesében az mondva el, hogy a Nap háza pitvarában (előcsarnokában) Hajnal a mesehős hajába (őseink régen hosszúhajat viseltek, amelyet fonatokba is fontak volt) napsugarakat fon, és azt mondja neki, hogy most már mehet a Sötétség Országába, Nádszálkisasszony keresésére, mert ezek ott neki világítandanak. Ez tehát azt mutatja, hogy a Nap házában szereplő nő a híveket nemcsak megmosdatta, törölgette, hanem hajukat is megfésülte volt.

A Nap anyja a Tejút, amelyet néha fehér szarvasünővel is jelképeztek, avagy némely őstörzsünknél tehénnel is (hagyományaink Mennyei Nagy Boldogasszonya, vagyis az Ősanyag Istennője, aki azonos volt a görög-római mythologia Hera-Juno-jával), vagyis aki az emberiség nagyanyja is, akiről meséink még azt is elmondják, hogy van egy szolgáló leánykája, aki házi teendőjében neki segédkezik, de aki szerintem eredetileg azonos volt az említett Hajnallal.

8. ábra (70. oldal): A Nap háza

Összegyűjtött adataim szerint a Nap házát az eme rajzomon (8. ábra) feltüntetett alakúra rekonstruálom, amely alak megfelel az ősi földművelő népek lakai alakjának is, amilyen lakokat számos kezdetleges nép ma is épít és amilyenek a tulajdonképeni magyar törzsek őslakai is voltak, azaz tehát félgömbalakúak. Az ilyen naptemplomokat természetes avagy fölhányt domb tetejére építették, amely dombot magyal (más nevén: magyola) vagypedig egres-bokrokkal ültettek tele. Hogy miért épen ezekkel, itt nem fejtegethetem, csak annyit említek mégis meg, hogy e bokrok tüskések, viráguk fehér, bogyóik pirosak illetve sárgák illetve kissé pirosasak. Lent, a domb lába körül kert is lehetett, gyümölcsfákkal és gyöngyvirággal. A gömbölyű alakú és többmagú gyümölcsök és bogyók Tündér Ilonáé voltak, az egymagúak pedig, amilyen a meggy is, Magyar Napistenéi, különösen pedig ha virágaik fehérek, leveleik zöldek, terméseik pirosak voltak — ami így van úgy a meggynél, mint a gyöngyvirágnál — és ezek voltak a magyar törzsek vallásos szent színei is.

A templom hupolaga tetején volt a kerek nyílás, az óg. Kívülről e napházak hupolaga aranyozott volt és így magát a Napot is jelképezte, de ugyanez belülről az Ég boltozatát is, az ág pedig a Delelőt (zenitet). A hitregék szerint az Ég tetején is nyílás van, amelyen át a Nagy Égisten lenézhet a Földre és amely nyíláson át a Napisten minden nyár derekán Aranymadár képében, más hitregék szerint arany-vadlúd avagy arany-sas képében, száll föl atyjához, ennek tanácsait kikérnie, amelyek szerint az emberek világa fölött uralkodjon. Ellenben például a palócok meséi (egykori hitregéi) szerint vagy vadlúd, de vagy szép, aranyhajú ifjú képében kapaszkodik föl a Világ Égigérő Pálmája (jegenyéje) legfölső, az Égbe érő ágain a Nagy Istenhez. Mikor elindul: tavasz van, nyár mire fölérkezik és ősz, tél, mire visszatér. Egyik vogul hitrege szerint a a Napisten evetke képében kapaszkodik így föl a fán Numitorem Nagy Istenhez. Mind amik régen csak költői, jelképes regék voltak, amiért is szabadon alakíttatathattak így is, amúgy is. Valóban: a Sarkokon a Nap keringő sas röpüléséhez hasonlóan, kacskaringó vonalban emelkedik föl a Delelőig, ahol egy ideig egyhelyben maradni látszik, majd ugyanúgy karingózik ismét lefelé. Ezen égbeérő jegenyefa emlékét (habár ez nem is mindig képzeltetett jegenyének) keleti rokonnépeink ősvallása papjai (sámánjai) bizonyos szertartásaiban ma is föltaláljuk még. Ezek ugyanis ma is óggal bíró kunyhóban, éjjel megtartott titokzatos összejövetelek alkalmával, középen, fiatal fa törzséből készült ágast állítanak föl és azután dobszóval és tánccal magukat rémületbe (trance-ba, azaz önkívületi állapotba) hozva, ennek ágcsonkjain vagy fokain, fölmásznak, úgy hogy fejük avagy egész testük is fönt kiér a szabadba. Ezt azért teszik, hogy a hozzájuk fordult és lent a kunyhóban ülő hallgatóságuk által tett kérdésekre az Istentől választ kapjanak, amit azután, lejőve, velük közölnek. Sőt van olyan fölfogás is, amely szerint ilyenkor a varázslópap lelke lúd, vadlúd képében az ógon át föl is száll az Égbe, az istenségekhez és a választ onnan hozza, ugyanúgy tehát mint ahogy a rege szerint a Napisten száll föl a Nagy Istenhez tanácsokért. A sámán fölmászása közben énekelni is szokott és amint a hágcsó fokain, amelyek száma rendesen hét, fölmegy, mondja, hogy hányadik Égben jár. Szerintük ugyanis, egymásfölött hét égboltozat van. Végül fölérkezik a hetedik Égbe, az Égisten elé. Mi több, a hágcsó tetején, az elszálló ludat jelképező, madárképet is látunk, fából faragottat, de amely kétségtelenül a mi Aranymadarunkkal is azonosítandó. (Másutt kimutattam, hogy például palóc őstörzseinknél lúd, kőrös őstörzseinknél sas, pannon őstörzseinknél pedig az Aranymadár, szerepelt.)

9. ábra (71. oldal): Gólyafa (állófa, őrfa, címerfa)

Mindennél azonban még meglepőbb adat az, hogy alföldi magyarságunknál ma is szokásban van gulyásainknál a gólyafa, állófa, őrfa, címerfa vagy messzelátó neveken nevezett, fiatal jegenyéből készülő fa, amelyet azon helyen állítanak föl, ahol a gulya hálóhelye, illetve megállapodási helye van, vagyis a számadó (a gulyások főnöke) kunyhója s cserény vagy enyhely is áll (9. ábra). E fa tehát rendesen fiatal jegenye törzséből készül, hét villája van, vagyis ágai úgy vannak lecsonkítva, hogy ezek hágcsófokokat (villákat) képeznek, amelyeken, mint hágcsón, fölmászhatni. (Egy ilyen fa fényképét lássad az „Új idők” című lap, Budapest, 1929. júliusi száma címlapján, a rá fölhágott számadóval és fönt a szalmacsóvával, amely utóbbi az Aranymadarat is jelképezte.) A fa célja egyrészt az, hogy a számadó a maga legeltető legényeit (gulyásait) bármikor szemmel tarthassa, akik mivel a gulyát lóháton terelgetik, néha, a legelőviszonyok szerint, igen messzire el kell távozzanak, illetve hogy a gulyás-számadó bármikor a gulya merrejárta felől meggyőződhessen. Másrészt célja az is, hogy viszont a gulyások is mindig lássák, merre a hely, ahová estére megtérniök kell. Ez az egyenletes, egyéb igazodhatási pontokat alig mutató alföldi síkságon így szükséges is, illetve régen szükséges is volt. Miután azonban a vékony fatörzs (vastagabbnak, nagyobb súlya miatt, helyváltoztatásokkor szállítása bajos volna) messziről nem jól látszik, ezért rá nagy szalmacsóvát akasztanak föl. Ezzel pedig, aszerint hogy milyen magasra akasztják, és hogyan csóválják, a számadó a maga legényeinek jelzéseket is ad, például ha a gulyának bármely okból való azonnali vagy alkonyati visszatérését rendeli el. Ezen ősi gólyafákból fejlődtek a különböző jelező póznák, valamint a haditáborok fejedelmi vagy parancsnoki sátora elé állított tábori zászlók, éspedig úgy hogy a csóvából fejlődött a lobogó. Tudjuk, hogy számos keleti népnél lobogó helyett ma is lófarkat használtak, amely a csóvához jobban hasonlít. Ennek neve a mongol és török népeknél boncsok volt, amely szónak megfelel a magyar boncs, ahogy népünk a szalmacsóvát szintén nevezi, de nevezi így a szőrből való bojtot, valamint a rojtféléket is. (Ballagi: A magyar nyelv szótára.)

Márpedig ezen szalmacsóva úgy aranysárga színével, mint alakjával meglepően hasonlít a sárga paradicsommadárra, vagyis tehát a mondabeli Aranymadárra is. Márpedig a mesék, mondák keletkezése helyét a logika szerint azon népeknél kell keresnünk, amelyeknél olyan szokások élnek, amelyek az illető mese- vagy regeindíték kialakulását okozhatták. Íme pedig nálunk és rokonnépeinknél láttunk olyan, napjainkig is élő szokásokat, amelyek úgy a Világ Szépenszóló Aranymadara regeindítékának mint a Világ Zengő Aranynyárfájáénak a gyakorlati élet szokásaibóli keletkezése alapjául szolgálhattak.

Az említett óg szóból (kún kiejtéssel ók), amely régi nyelvünkben és mai tájszólásokban luk jelentéssel bír, származnak az árja oculus, occhio, Auge, oko = szem szavak. De amelyeknek luk mellékjelentése is van. Ugyane szó régibb nyelvünkben ugy, ügy, igi, ige alakokban szintén élt és különböző kiejtések szerint szem, luk, ablak és Csillag jelentései voltak. Ez ősszavunkból származott a szláv okno = ablak szó is, mivel az ősi kunyhóknak a tetejükön levő egyetlen ablakuk volt, amelyen át, ha ajtajuk csukva volt, kaptak világosságot és levegőt és amelyen át távozott a füst. Ugyane szóból származik az akna szavunk is, amelynek eredeti értelme még szintén csak luk volt, de később a bányászoknál bányaüreg értelmet is kapott, csakhogy még mindig csak függőlegesen a mélybe menőt, míg a vízszinteset tárna néven nevezték, a tárni, feltárni, kitárni igénkből származólag. Régen úgy nálunk mint rokonnépeinknél is, téli tartózkodásra olyan földbevájt lakokat (lak szavunk eredeti értelme is luk és barlang volt) is ástak, amelyek belseje kerek üreg volt és ennek is csak tetején volt egyetlen nyílása, amely tehát be- és kijáratul is szolgált és amely lakokba létrával, azaz hágcsóval, vagyis fiatal fa törzse segítségével, amelynek ágait rövidre csonkították le, lehetett lemenni illetve abból följönni, kijönni. E fatörzset aztán jelképesen szintén azonosították a mesebeli Világfával, amelynek legfölső ágai az égboltozat ógján át az Égbe érnek. Ilyen téli lakokat szibériai rokonnépeink ma is készítenek. A meleget igen jól tartják, közepükön ég a tűz és viharok, szelek ellen biztos menedéket nyújtanak, míg eső és víz ellen kúpalakú födéllel is védhetők, amelyet ógjuk fölé tesznek, de különben is mindig emelkedettebb helyre készülnek, amely a kihordott hamu miatt még folyton emelkedik is.

Őseink szimbolikája szerint a Nagy Égistent szokták volt homloka közepén egy kerek szemmel is ábrázolni, amely egyetlen szem azután jelképesen épen az óggal hozatott összefüggésben, illetve az Ég képzelt ógjával is, amelyen át a Nagy Isten a Földet látja, minden a Földön történőt lát, valamint az emberek laka ógján át hozzájuk is belát. Így ő mindent látva és tehát mindent tudva, tévedhetlen igazságossággal intézi az emberek, általuk megérdemelt, sorsát. Ezért nevezték őt Nagy Törvénynek is, mert ő volt a Természet örök nagy és egyetlen Törvényének megszemélyesítése, aki tökéletes igazsággal tartja fönn a világot.

Innen van az is, hogy némely nép a főistent Odin, Odan, valamint Ig néven is nevezte (amely Odin, Odan névnek a német Wotan csak vé-sített elrontása). Amely név, illetve szó, ősnyelvünkben egy, egyetlen értelemmel bírt, mint ahogy nyelvünk mai gy hangja helyett gyakran még d állott; nem is nagyon régen. Igy a szláv nyelvekben is fönnmaradott : odin, agyin, edan, eden, jé-sítetten jedan, jeden = egy. Úgyszintén régi nyelvünkben egy szavunk még ig-nek is hangozott. Említettem már őseink azon fölfogását, hogy az Égisten a létező Mindenség egyetlen egységbe való bölcsészeti egyesítése és megszemélyesítése. De ezen egyetlen, emberi ésszel föl nem fogható, titokzatos ősokot nevezték tehát Ok-nak is, mivel ő a létező Mindenség eredetének, létének és életének oka. És íme : az ok és óg avagy ók szavaink azonossága eléggé meglepő. Annál inkább pedig, hogy ennek az árja nyelvekben a szem jelentéssel is fönnmaradott oculus, oko szavak is megfelelnek.

Ezen egy szem jelkép, amely tehát a mindenlátó Nagy Isten, az Egyisten jelképe volt, ment át a kereszténység jelképei közé is, de ott már nincsen az élettel is oly szerves összefüggésben, mint nálunk, az ősi lakok ógja révén. E jelkép eszméje, valamint minden természeti erő és minden létező egyetlen ős-okra való visszavezetése eszméje és ennek öreg férfialakkali megszemélyesítése is tehát a mi őseink mythologiájából és vallásbölcseletéből származik. Ezt pedig az elmondottakon kívül nem csak az bizonyítja, hogy ősvallásunk főistenét, valamint finn rokonainkét is, Ukko néven is nevezték, hanem főképen az, hogy a magyar nyelvben minden, ami ez eszmével összefügg: hangtanilag azonos szóval nevezve meg, de ami csakis a magyarban van így :

Ukko = a főistenség neve,
ók, óg = tájszólásokban kerek luk (az óg),
ugy, ügy = régi nyelvünkben: szem és Csillag,
Ég = coelum,
egy, régen ig = unus,
ig, ige = régi nyelvünkben: egy és szem,
ük, uk = régibb nyelvünkben: ős, ősapa,
agg = öreg,
egész = integer, integrum és minden,
egyetlen = unicus.

Állításainkat az is megerősíti, hogy Justinus (L.II.c.1.) Trogus Pompeiust idézve, mondja, hogy a szkíták a világ legrégibb népe, hogy régibb az egyiptomiaknál is, amit maguk az egyiptomiak is elismertek, és hogy a szkíták ősrégi időkben egész Európa, Ázsia és Afrika fölött uralkodtak.

Szerintem is volt tehát az emberiség történelmében egy kor, amelyben a mi fajunk a más, nálánál sokkal fejletlenebb fajokkal szemben óriási szellemi fölényben lévén, nem csak egész Földünkön mindenfelé telepeket, gyarmatokat alapított, de az ottani népek tőle a műveltséget és nyelvet vagy egészen, vagy csak féligmeddig átvették. Hasonló jelenség volt ez tehát, mint amilyet ma az angolok idéznek elő azáltal, hogy alacsony fokon álló fajok, egész népek is, nemcsak az angolok egész műveltségét, vallását, de saját nyelvüket feledve, az angol nyelvet is elfogadják. (Új-Zéland, Ausztrália, Észak-Amerika rézbőrűi és szerecsenei.) Ugyanígy vette át Közép- és Dél-Amerika több bennszülött népe a spanyolok műveltségét, vallását, nyelvét.

Igen számos olyan néprajzi és nyelvi bizonyíték van, amely azt mutatja, hogy ősrégi időkben sok, fajilag velünk nem rokon nép a mi őseink műveltségét és nyelvét vette át, habár ezeket sokszor erősen át is alakította, valamint le is rontotta.

Némely népmesénkben a Nap házának pitvara is említtetik, amely utóbbi a fejlettebb templomalakoknál lehetett meg. Ez a római Pantheont juttatja eszünkbe, amelynek egyetlen ablaka szintén a nagy kupola tetején levő kerek, befödetlen óg. E titokzatos épület (ma keresztény templommá alakítva) a tudósok előtt is művészettörténeti talány. Sokan ősrégi épületnek tartják, amely épületalakot a rómaiak valamely itáliai ősnéptől örökölhették. Népünk tökéletesen ilyen alapalakú kunyhókat ma is készít, amelyek a hatalmas nagyságú Pantheontól csak méreteiben és építőanyagukban különböznek, amennyiben a Pantheon kőből épült, kunyhóink pedig karókból és szalmából.

A bejárattal szemben állhatott az oltár, illetve ezen az Aranytükör vagypedig az istenség szobra, bálványa. Kunyhóinkban is mindig itt van a főhely, vagyis a tulajdonos helye.

Azt hiszem, a nagyobb istenházak hupolagán néha az ógon kívül még kis lukak is voltak, amelyek a Csillagokat jelképezték. E lukak üveggel avagy átlátszó csillámpalával lehettek födve. Ilyen lukakat, óg nélkül, látunk ugyanis a budapesti Rudasfürdő melegvízmedencéje fölötti hupolagán, amely fürdőt még a törökök építették. E lukak különböző színű üveggel zárvák el és mivel a helyiség sehonnan máshonnan világosságot nem kap, csak ezen lukakon át, ezek sokszínű fénye a félhomályban, az alattuk levő nagy fürdőmedence vizében tükröződve, gyönyörű fényhatást hoznak létre, ami költői szépségét és titokzatosságát még emeli a meleg víz fölszálló párája s azon tudat, hogy a Föld mélyéből föltörő források természetes hővize van a medencébe vezetve.

A hupolagok ezen, a Csillagokat jelképező lukai eszméjét a kunyhók szalmateteje esetleges kis résein át beszűrődő világosság hozta létre és innen származott ősnyelvünkben a luk és Csillag egymássali összehozása. Aminek pedig a luk, lik, lék szavainknak az árja nyelvekben is meglévő Loch, Lucke, Leck lukat jelentő és lux, lük, Licht világosságot jelentő szavak is tökéletes párhuzamot képeznek, de természetesen minde szavak az ógra is vonatkoztak, amely szintén kerek és világosságot adó luk. Ősnyelvünk szómegfordíthatási nyelvtörvényéről itt nem bocsátkozhatom fejtegetésekbe, hanem röviden csak annyit említek meg, hogy ezen luk, lek, loh ős-szavaink megfordítása vagyis kul, kel, hol, ősnyelvünkben kört, kerekséget is jelentettek, valamint hogy e szavak a kör, kerek, karika stb. k-r alakú szavainknak csak lágyult l hangos kiejtésű megfelelői. Az óg vagy ók pedig kerek luk volt. Azt itt is csak megemlíthetem, nem fejtegethetem, hogy mindegyik őstörzsünknek (magyarok, kunok, jászok, székelyek stb.) volt saját kultusz-szócsoportja és hogy az itt most fölhozott szavak kőrös vagy kurus nevű őstörzsünk kultuszszócsoportjából származnak, amely a k, b, g, gy és az r, l mássalhangzókkal képezett volt.

Nem kezdhetek itt bővebb magyarázatot azon ellentét jelképes értelme felől sem, amely az egyetlen nagy óg és az óg nélküli, de számos kis lukkal bíró hupolagok között valamikor volt, csak megemlítem itt is, hogy őseink szimbolikájában az egység mindig hímséget, a számosság nőiséget jelentett, és hogy például a szemere törzsek, (amelyektől a szumerek, szamaraiak, szamniták is származtak) nőelviek voltak és anyajogi (matriarchalis) társadalomban éltek, míg a magyarok és kunok hímelvűek voltak és atyajogi (patriarchalis) társadalmuk volt, és hogy ezen hímelvűség és nőelvűség körülbelül megfelelt a mai animizmusnak és materializmusnak, mivel a hímelviek az ős Okot az erőnyben, a nőelviek ellenben ezt az anyagban látták.

Újabb időkbeni istenházak azonban lehettek már négyszögletesek is, olyanok amilyenek a magyar nép mai házai. Ilyen alakú és népünk mai jellegzetes házára úgy külsőleg mint belső beosztásával is föltűnően hasonlító a Nap temploma Mukdenben (Mandzsuria).

Gyakran azonban, miként rokonnépeinknél, a Napisten bálványa nem volt az istenházban egyedül, hanem nejével, a Földistennővel vagypedig nővérével, a Holdistennővel együtt. Tudjuk azonban, hogy e két nőistenség egyazon nőistenségnek csak két különböző megnyilvánulása, akik viszont anyjukként fölfogott nagy Nőiség-Istennővel, azaz az Ősanyag Istennőjével (a Tejút) is azonosultak.

A rokonnépeinknél járt utazók közül többen említik is, hogy a pogány osztjákoknál és voguloknál néha csak egy, néha kettő vagy több bálvány is van egymás mellett. Véleményem szerint tehát a különböző istenházakban nálunk is a következő istenségek bálványai fordulhattak elő a leggyakrabban :

1. A Nagy Égisten. ( Jupiter, Zeusz.)
2. Az Ősanyag Istennője vagyis a Nagy Boldogasszony. (Juno, Hera.)
3. A Napisten, mint a Naptól származó erőny alkotó hatalma, azaz Magyar vagy Magor Napisten. (Heliosz, Apollon, Heraklesz.)
4. Hunor avagy Hadúr, azaz Magyar ikertestvére, vagyis a Napból származó erőny romboló hatalma. (Mars, Aresz.)
5. Ilona Földistennő, Életanya, Magyar Napisten neje. (Venus, Tellus, Géa.)
6. Temise, Ilona ikertestvére, Hold és Vízistennő (a besenyőknél: Besenyő, Vizenyő, Vízanyó), vagyis Diana, Artemisz, Galatea, Tetisz.

Voltak ezenkívül ugyanez istenségeknek még számos megnyílvánulásai is, amilyenek például a már említett Vörös Koldus és Libéd. Előbbi az ősz, utóbbi a tavasz és a szerelem istensége. (Amor, Erosz.)

Mindezen istenségek együttvéve (az említett számos bálvány egymás mellett) ismét a rómaiak Pantheonját, „mint minden Isten” templomát juttatja eszünkbe, de amely minden alatt tulajdonképen Mindenséget, tehát egyetlen nagy Egészet is érthetni.

Érdekes dologként fölemlíthetjük, hogy az Örök Nagy Istenasszony (az anyag, a Tejút), azaz a Nagy-Boldogasszony tisztelete, a Mária-kultusztól teljesen külön, Szeged környéke népénél, bár elkeresztényesített alakban, de ma is él, a papság minden ezirányú erőfeszítése dacára, hogy az ilyen „tévedéseket” kiküszöbölje. Itten ugyanis, a hivatalos kereszténység fölfogása ellenére, a Nagy-Boldogasszony alatt nem Máriát, hanem Mária anyját, Szent Annát értik, őt öreg nőnek képzelve, ellentétben a szépnek és fiatalnak képzelt Boldog-Asszonnyal, akit Kis-Boldogasszonynak is neveznek. E vidéken különösen az asszonyok, keresztény templomokban, nagy buzgalommal tisztelik tehát a Nagy Boldog-Asszonyban a Nagy Világanyát, azaz Tündér Ilona Földistennőnk és a Napisten anyját, de természetesen annélkül, hogy ezt tudnák, vagyis csupán ősi, mindennek dacára fönnmaradott hagyományból. Világos pedig az is, hogy az Anna név eredete nem is más mint anya szavunk, amely a szumerben — a ma ismert legrégibb írott emberi nyelvben — még anna alakban volt meg, míg a mai török nyelvben is ana alakban él.

Láttuk, hogy őseink a Napot és Földet, azaz Magyart és Ilonát az emberiség ős-szüleinek, első emberpárnak is tekintették, valamint említettük, hogy régi nyelvünkben magyar még egyszerűen csak embert jelentett, aminek nyomát népünknél itt-ott ma is megtalálhatjuk még, ahol e szó ma is embert jelent, eltekintve attól, hogy az illető magyar, német avagy más nemzetbeli-e. Továbbá a törökben az ádám szó szintén ember jelentésű, valamint, ha ehhez nem kellene hosszadalmas nyelvészeti fejtegetés, könnyen ki tudnám mutatni azt is, hogy az éva, héva, vagy ahogy még előfordul hava szó viszont egyszerűen nő értelmű volt, és hogy mindkettő ős-nyelvünkből származott. Ugyanígy a törökben kain, a magyarban kaján = gonosz, sőt ki tudnám mutatni azt is, hogy e szó eredeti értelme kígyó is volt és kijó, kéjó, kajó kiejtései is voltak, mégrégebben kijon, kejon, kajon is; aminek kájin, kaján változatai is keletkeztek. Míg az ábel szó, más kiejtése szerint jú-bál, értelme jó-bál, azaz jó-ember volt, aminek emlékét jámbor = jó ember szavunk máig is fönntartja. Úgyhogy az Ádám-Éva és Káin-Ábel hitrege e része eredeti értelme nem is lehet más mint: hímség-nőiség, jóság-gonoszság.

Mindezek szerint azonban, mint föntebb már elmondottam, Magyar és Ilona egyúttal férj és feleség, de fivér és nővér is, mivel szüleik, az Erőny és Anyag közösek voltak. Amint tehát rokonnépeinknél mostanságig e két istenséget tisztelték külön-külön istenházakban is, de kettejüket együtt egy istenházban is, úgy ezekben vagy csak egy bálvány volt, vagy kettő egymás mellett. Említettük, hogy ezek régen csak két kerek tükör voltak, az egyik aranyból, a másik ezüstből való, amelyek idővel, századokon, ezredéveken át, arany- és ezüstarcú szobrokká alakultak át. Viszont ha a templom csak Magyar tiszteletének volt szánva, akkor benne egy Ilonát jelképező vízmedence is volt, ami az Ezüsttükörrel voltaképen azonosnak volt tekinthető, sőt ezenkívül őseink szimbolikájában úgy a víz, mint az edény is nőnemű jelkép volt.

Az óg alatti medence az eső által magától tellett meg vízzel, amely víz tehát a légből származott, illetve ezt Ilona maga küldte, aki Légistennőként is tiszteltetett. Ha viszont az istenház közepén asztalszerű oltár állott, eredetileg egyszerű fatörzsdarabból képezett, akkor ez hímségi jelkép is volt. Erre természetesen a tűz nem szállhatott le az Égből ! Holott a Bibliában mégis szó van azon csodáról, hogy az oltár tüzét az Égből alászálló tűz gyújtotta meg ! A dolog képtelenségnek látszik ugyan, de azt bizonyítja, hogy ez az eszme igenis létezett. Magyarázata pedig igen egyszerű : üveg- avagy hegyikristály-lencsével, a Nap sugarait összpontosítva, tüzet igen könnyen gyújthatni, amely tüzet tehát valóban közvetlenül a Napisten adta, ugyanúgy mintahogy az esővizet a Föld- és Légistennő is közvetlenül. Mivel azonban a zsidó vallásban nemcsak Napistenről szónak lennie nem volt szabad, de bárminemű naptisztelet is tiltva volt, ennélfogva az így gyújtott tűz is az Égből alászállottnak, azaz hogy az Égisten által adottnak kellett mondasson; ami végtére annyiban helyes is, hogy minden létező egy örök ős Októl származó.

Őseredetileg a vizet tartalmazó edény egyszerű, fatörzsből kivájt bodon (bödön) volt, amelyet ha megfordítottak, akkor meg oltárasztalul szolgált és elég volt rá kő- vagy érclapot tenni, hogy rajta tüzet is lehessen gyújtani. Ilyen, fatörzsből vájt bödönöket népünk ma is készít. Bennük rendesen zsírt tartanak, amikor is födőjük egyszerű kerek falap. De használják ezeket mozsár gyanánt is, fölfordítva pedig asztalként is. Nevük ma is : bödön, bodon, a kisebbeké vödör, veder, vidör.

Ilonának szentelt istenházban viszont jelképezhette Magort egy Aranytükör, avagy egy kivájatlan oltár-fatörzs, ha itt ezek kisebbek voltak is, mint az Ilonának szentelt Ezüsttükör avagy vízmedence.

Valószínűleg azonban, amikor a Világ Fényes Ezüsttavát már nagy réz- avagy bronzmedence jelképezte is, az kerekeken állva, eltolható volt, úgy hogy az óg alá, aszerint hogy mely szertartásnak volt helye, a medence vagy az oltárasztal volt odatolható.

Ilona különösen a hun avagy kun törzseknél, valamint a víztisztelő besenyőknél volt a víz megszemélyesítése. Ez utóbbi törzseink neve besz, biszin, szabin, szebir, szibir, szabar sőt a sziszegő hang t-vé változtatásával még tabar, tapar is volt. Ezek eredetileg mind halászó, hajózó népek voltak; tavak, folyóvizek, tengerek partjain éltek, vagypedig mocsaras területeken cölöpépítményekben laktak. Náluk Ilona a Biszona, Bizonya, Besenyő, Vizenyő vagypedig megfordítva a Sabana, Szavan, Szabina neveket viselte, habár neveztetett egyszerűen Víz avagy Viza néven is. A besenyők nőelvi és anyajogi (matriarchalis) népként, magukat nem a Napisten neve (Beszer, Beszerapa, a sziszegőhang t-vé változásával Peter, Piter, Pater, Petur, amiértis a Bibliában Szent Péter is halásznak mondatik, lévén a besenyők Peter Napistene a halászat istensége is), hanem hitregei ősanyjuk, a Vízistennő után nevezték besenyőknek. Ők Földünket nem is földnek, hanem víztömegnek, azaz Víz-nek tekintették, amelyen a földanyag csak mellékes valami. És ez egyébként a valósággal meglehetősen egyezik is, amennyiben Földünk felületének sokkal nagyobb részét borítja víz, de ami ősidőkben még sokkal inkább volt így, illetve a szárazföld-területek még sokkal kisebbek voltak, mint ma. Ezen törzseink tehát, valamint a szemere, szumer, szamara, tamara, szamana, szarmata nevek alatt szerepelt törzseink – amelyek közé az amazonok, valamint kabar törzseink közül a nőelviek is tartoztak — a magyarokkal és kunokkal, hunokkal ellentétben, a nőiséget és az anyagot fontosabb valaminek tartották az erőnynél. Szerintük az anyag örök idők óta megvolt, de az erőnyt csak az anyag hozta létre és termeli továbbra is, vagyis szerintük az erőny, így a Nap is : az örök Nagy Anyaistennő fia. Miutánpedig minden erőny teljes hiánya egyenlő a sötétséggel — lévén a fény is erőny — ezért némely nőelvi törzsek, mint a besenyők és a kabarok nőelvű része, az Ős Anyagistennőt, akit Iszonya néven is neveztek (amely név a Vízanya vagy Bizonya névnek csak kezdő v vagy b hang nélküli kiejtése), feketearcú- és testűnek ábrázolták. Elő-Ázsiában Kybele istennőt, azaz a nagy Természetanyát — akit a rómaiak Cybele-nek meg Ephesusi Diana-nak is neveztek és aki tulajdonképen egy kabar őstörzsünk egyik istennője volt — szintén fekete márványból való arccal és kezekkel, lábakkal ábrázolták. Sőt vannak igen régi keresztény Mária-képek is, amelyek fekete arcúak. Ezek némelyike nem keresztény eredetű. Ezeket a kereszténység csak örökölte s Máriával azonosította. Eredetileg a Nagy Ősanyag Istennőt ábrázolták, fiával, a Napistennel.

Nőelvű őstörzseink szerint az Ősanyag előtt nem létezett Erőny, lévén ez csak az Anyag szüleménye, amelynek megszületése előtt nem létezhetett semmiféle hímneműség, amely megtermékenyíthette volna, amiértis tehát ő: szűz-anya volt. Vagyis a nőelvi hitrege szerint a Fiú-Istent, vagyis a Napot, az Ős Nagyasszony szűzen szülte. Ez volt tehát a szűz-anya hitregék eredete, amelyek régibb változata Buddha születésére vonatkozó némely mythoszbab van meg, de a jelképes értelem ismerése nélkül.

Régen az Örök Anyaistennőt két kisdeddel ábrázolták, vagyis Hunor és Magor ikertestvérekkel. Hasonló keresztény ábrázolatokon a második kisdedet Keresztelő Szent Jánosnak szokás mondani, akiről még az is mondva, hogy Jézusra minden tekintetben hasonlított (aminthogy az ikertestvérek a valóságban is egymásra minden tekintetben hasonlítanak), valamint mondva még az is, hogy kicsi korukban játszótársak voltak. Régibb Madonna-képeken a két kisdedet gyakran látni is, még Raffaellonál is, holott újabban ez már mindinkább feledésbe megy.

Kabar őstörzseinknél Kübele Istennővel (Ilona egyik kabar neve) hegykultusz is volt összekötve, amiértis ez Istennő szentélyei gyakran hegyek, dombok tetején állottak, de amelyek helyére utóbb keresztény templomok, kápolnák kerültek és amelyek többnyire Máriának szentelvék. Kübele és a hegy avagy domb összefüggése, röviden magyarázva ez : Kabar őstörzseinknél ez Istennő legfőbb jelképe az emlő volt, de amelyet ők kebel, köböl, kübel, gebel, gabal, kablu és kezdő k vagy g hang nélkül még öböl, ubul, öbür, uber néven is neveztek (innen a latin uber = emlő; de a mongolban is öbür = emlő). Az emlővel ez Istennőt azért jelképezték, mert őt az életet tápláló anyjaként is tisztelték, az emlő pedig a nőiségnek természetes jelképe. Ezért szokták volt Kübelét sok emlővel ábrázolni (lássad az „Efezusi Diana” szobrát sok emlővel, fekete arccal, kezekkel, lábakkal). Mivel pedig az emlő, domborulatként, a dombokkal, hegyekkel hozatott jelképes összefüggésbe, ezért lettek a kabaroknál a dombok és hegyek ez Istennő szent helyei. Innen származik az arab nyelv gebel = hegy szava is. Mivel pedig a nőelvi kabarok szent állata a nőstény-kecske volt és ezt ők kebele, kabala néven nevezték, innen származott a latin nyelv capra, capella = kecske, nősténykecske szava. De hogy itt mily nagy kiterjedésű, gazdag szimbolikánk volt még, arról itt nem beszélhetek, de nem hagyhatom mégsem el némely apróság megemlítését. Ezen nőiségi kab, keb, köb ős-szavaink megfordítása adja a hímségi bak szavunkat (hímkecske), amelyből bika szavunk is származott, ugyanúgy mint a szláv bik = bika és a német Bock, olasz becco = bak-kecske. De innen származott a szláv Bog és szanszkrit Bag = Isten szó is.

Kübelével szemben a hímséget képviselő istenség a bakkecskével jelképezett Baccus, azaz latin végzés nélkül Bak Isten volt, akinek még a rómaiak is mindig kecskebakot és bikát áldoztak, habár már nem is tudták, hogy miért épen ezeket. De jelképezték a kabarok a hím istenséget még fülesbagollyal is. Innen származik a Kübelével szembeni hímistenség frígiai Bagaiosz neve; görögös végzés nélkül Bagai, amelynek betűszerint megfelel bagoly vagy bagoj szavunk, de ugyanígy a kelet-afrikai, kámita oromo (galla) nyelv Vakajo = Isten szava is. Fölemlítem még, hogy a fülesbagoly nevei még buhú, buhó, kezdő b hang nélkül uhú, uhó is voltak. A németben a fülesbagoly közönséges neve Uhu, míg a szlávban uho = fül, holott a fülesbaglyot épen az jellemzi, hogy toll-fülei vannak. Mi több, tény hogy a fülesbagoly hangja is : uhú, buhú, buhó. Brehm pedig (Tierleben) megemlíti, hogy egy bizonyos bagolyfajta kiáltása így hangzik : Kebel, kebel ! Mind e szavak pedig a kabar kultuszszócsoportba illőek, amely a k, h, g, gy és a b, p, f, v mássalhangzókból képezett volt. Ősműveltségünkben minden az örök Természet törvényein alapult.

A szűz-anyaság gondolata alapján nőelvi őstörzseink, de különösen a szemerék és a szarmaták szent állatokként tisztelték és szerették a méheket. Ezeknél ugyanis a raj majdnem összes egyénei nőneműek, habár a munkásméhek nem élnek nemi életet, hanem csak a méh-királyné, vagyis az anyaméh, amely az egész, sokezer egyénből álló raj anyja. A hímek száma igen csekély és ha a királyné megtermékenyíttetett, ezek is elűzetnek avagy megöletnek. Ami azonban szempontunkból fontos : az, hogy az anyaméh megtermékenyíttetés nélkül, azaz tehát szűzen is, képes méheket létrehozni (parthenogensis), de csakis hímeket. Innen van az, hagy a mythologiákban is a szűzanya gyermeke: fiú. De ismeretes, hogy szűzenszülés emlősöknél lehetetlenség, de megvan más rovaroknál is, mint például a levéltetveknél. Vagyis őseinknél a szűzanyaság tulajdonképen még csak költői jelképezés volt, nem szószerint fölfogott valami.

A legnagyobb különbség azonban őseink és a későbbi népek hitregéi és mythológiája között az volt, hogy a miénkből még hiányzottak a mindenféle borzalmak, a vérengzési, vértanúsági, kínzatási, öldöklési indítékok, amelyek az újabb népek vallásait is a borzalmak vallásaivá teszik. Őseink lelkülete sokban megőrizte még azon boldog és bűntelen kor emlékezetét, amelyről a mi Csallóközről és ebben Tündér Ilona Aranykertjéről szóló regéink szólanak, amely Aranykertben a magyarok egykor boldog békességben éltek, de amiről a görög hyperboreus-mondák is szólanak és amiről a Biblia is beszél, elmondván, hogy az első emberpár a Földi paradicsom kertjében ártatlanságban élt és hogy Isten nekik eledelül csak a fák gyümölcseit és a füvek magvait adta volt. Mindamiből az is világosan kitűnik, hogy az igazi ősember még nem ismert sem öldöklést, gyilkolást, sem húsételt. De mi észre kell vegyük még azt is, miszerint az Ádám-Éva rege mindenképen a mi őseinktől származott, ha későbbi népeknél ennek mélyebb, jelképes értelme már ismeretlen volt is.

A besenyő vagy szabin, valamint más víztisztelő őstörzseinknél Ilonát, mint víz- és tengeristennőt, vízzel, tóval folyóval vagy ezüsttükörrel, de még nagy gyöngyházkagylóval is szokták volt jelképezni. Holott a naptükör aranyból való és kissé domború volt, (positivum, plus: hímség), a nőistenségé ellenben kissé homorú (negativum, minus: nőiesség) volt, vagyis ez utóbbi tehát kagylóhoz is hasonlított. A domború tükör szórja, a homorú gyűjti a sugarakat. A szórás, valamint a magvetés őseinknél hímnemű, adó, tevő, cselekvő, tehát positiv valamiként volt fölfogva, míg a gyűjtés, szedés, összpontosítás, vevés, fogadás, befogadás, elviselés, tűrés ellenben nőnemű valamiként. Ezt pedig nyelvünk igen világosan tanúsítja még ma is, amenynyiben tesz igénk a tevést, cselekvést, vagyis ezen hímségi dolgokat nevezi meg, míg e szó megfordítottja, a szed igénk az ellenkezőjét, vagyis ez említett nőneműségeket jelenti. A szórás a hím magkivetésével is, ez pedig a vetőmag szórásával hasonlíttatott össze. Mindezekről ismét még igen sok elmondani valóm volna, amit másutt meg is írtam, de amit, mivel nem tartozik közvetlen jelen tárgyunkhoz, inkább elhagyok. Csak annyit még, itt is, hogy őseink fölfogása szerint a Nap állandóan szórja az „életmagokat”, amelyek a Földön életet keltenek.

Említettük, hogy más jelképezés szerint a napsugarakat a Napisten aranyhajaként is fogták volt föl, amihez teendő, hogy Tündér Ilona vagyis a Földistennő haját az északi fénnyel azonosították, de természetesen ezt is csak költőileg. Ám ez is csodálatosan összeegyeztethető mai tudományos megállapításainkkal, amelyek szerint a Nap fénye valóban a Napból kiáradó erőny, de a sarki fény nem a Földből árad ki, hanem ez is a Napból az űrbe szétáradó és a Föld által fölfogott, magába vonzott, tehát beleáradó. Kénytelenek vagyunk tehát föltételezni, hogy mindezt őseink egy régesrégi nagy műveltségük idején már tudták, amely tudásukat azonban nem műszaki (technikai) eszközökkel szerezték, hanem tisztán szellemi képességeik révén, olyanokkal tehát, amelyeknek csak látók vannak birtokában, akik akár a messze távolban, száz, ezer avagy millió mérföldeknyire levő, vagy akár a közelben, de a szem látása számára áthatolhatatlan anyagok mögött avagy alatt levő dolgokat is lá tni s pontosan leírni képesek, egy számunkra ismeretlen képességük segítségével. Amely képesség, azt hiszem, az agyvelő úgynevezett tobozmirigyében van avagy volt (corpus pinealis vagy epifizis), ami egy ősidőkben még létezett harmadik szem maradványa, amely azonban nem a fény, hanem a villanyosság segítségével látott, ami megfejti azt is, hogy e szem látását sem a nagy távolság, sem a közbeeső, a közönséges fény számára áthatolhatatlan anyagok nem gátolták. De ez is újból egy tárgy, amelyről másutt sokat írtam, de ami itt tárgyunktól túlságosan messze térítene el. Erről csak annyit tehát, hogy egy néprajzi tudósunk is, egyik néprajzi folyóiratunkban, már elmondotta, hogy népünk „látói” a testünk belsejében levő részeket úgy képesek látni, mintha a test előttük nyitva állana. Vagyis, hogy eszerint számukra nincsen szükség boncolásra. Illetve, náluk az említett képesség még nincsen teljesen visszafejlődve, nincsen teljesen elveszve. Erdélyben annakidején magam is hallottam, hogy a „látó” például csonttörést azért képes minden orvosnál pontosabban összeállítani, mert ő a bőrön és húson át, a csontokat látja. Népmeséink pedig tudnak olyan leányokról, akiknek három szemük volt és hogy kettővel alhattak, de a harmadikkal, amely a fejük tetején volt, akkor is láttak mindent. (Lássad „A vörös tehén” mesét.) Ez annak homályos emlékezete lehet, hogy amikor a két szem számára sötétség volt is, a harmadik szem akkor is látott. Tény, hogy némely gyíkfélének (például Sphenodon punctatus vagy tuatara, Új-Zealand) egy világosan fölismerhető harmadik szemmaradványa van a feje tetején, valamint tény, hogy több őskori béka- és gőtefélének (Stegocephalia) — vagyis az emlősök közvetlen őseinek — koponyájuk tanúsága szerint, fejük tetején egy szemüregben még egy harmadik szemük is volt. Ezen harmadik szemüreg maradványa az embernél a gyermek „fejelágya”, vagyis koponyánk teteje azon része, amely csak a már nagyobb gyermeknél nől be. Az ontogenesis törvényei szerint tehát azt kell következtetnünk, hogy az emberiség őseinek, amidőn még a kétéltűek fejlődési fokán voltak, itt egy harmadik szeme volt. Másrészt tudjuk, hogy azon őskorban a Nap még nem volt oly tüzes és ragyogó, mint ma, a Föld légköre pedig a vízfölületek nagyobb kiterjedése és a Föld önmelege nagyobb volta miatt, még sokkal vízpárateltebb volt, mint ma s így a sok felhő miatt is, az örökös félhomályban, a fény segítségéveli látás nem lett volna elegendő. Szerintem tehát akkor az említett egy szem volt a hasznosabb, míg a mai két szem csak akkor kezdett kifejlődni, mikor a Nap világossága erősbbödött, a köd és felhőképződés pedig csökkent. Föltételezhetjük pedig, hogy azon ősidőkben esők, záporok, viharok is sokkal gyakoribbak voltak és így a légkör villanyossággal is sokkal telítettebb volt mint ma, ami viszont ép a villanyosság segítségével látó szemnek volt kedvezőbb. Úgyszintén, azon időkben a sok víz, eső s a végtelen kiterjedésű mocsárvilág épen a még kétéltű, azaz félig a vízben élő ősemberiségnek, valamint a más béka- és gőteféle állatoknak is épen nagyon kedvező életviszonyokat adott.

Az elmondottakhoz kell tennem, hogy őseink ismereteiket és tudományukat gyönyörű költői és jelképes alakban is tudták kifejezni, éspedig nem csupán szavakban, hanem formákban is, vagyis e tudásukat és ismereteiket szebbnél szebb regékben, mesékben, énekekben és művészi ábrázolatokban is kifejeződésre tudták juttatni. Ezen költői és művészi alkotásaik utolsó maradványai mai népmeséink, mondáink, népdalaink és népművészetünk, habár mindez idegen hatások, valamint idegenből származott új vallás elfogadása miatt, állandó hanyatlásban van és a dolgok egykori mély értelme is már teljesen feledésbe ment. Ma azonban, a tudomány haladásával, mind ennek ismét nyomára akadhatunk és bízhatunk abban, hogy előbb-utóbb egész eltemetett gyönyörű ősműveltségünket és ennek kincseit ismét megismerendjük. Ebben vezetőnk pedig mindig a magyar nyelv, mythologia, népművészetünk, valamint egész néprajzunk lesz, amelyek nélkül az eddigi írásaimban elmondottakat sem tudhattam volna meg soha.

Hapedig elgondoljuk, hogy őseink, akik e regéket, meséket alkották, a miénk mögött el nem maradó tudással bírtak, akkor egyúttal azt is be kell látnunk, hogy szellemileg még fölöttünk is állottak, mivel ma a tudomány mindenkor száraz és prózai dolog marad, nem lévén mi már képesek azt oly szép és költői formákba öltöztetni mint őseink.

Mindnyájan ismerjük a mai keresztény templomokból is a testnélküli, szárnyas angyalfejecske-ábrázolatokat (10. ábra), amelyek a festményeken Máriát körülrajongóan ábrázoltatnak. Ezek palóc, azaz pelazg, őstörzseinktől származó jelképek, de azt itt nem fejtegethetem, hogy miért származnak épen ezen őstörzsünk szimbolikájából. Ezek a Napból jövő erőnyszikrákat (különösen erdélyi tájszólásainkban szikra szavunk ma is jelent kicsi-t is), azaz a még testnélküli, tehát még anyagtalan lelkecskéket is jelentették, akik a Földanyát (az őspalócoknál Velenyő, Valona, Levenyő, Lapona, Vilana, Livana néven nevezve) körülrajongva, tőle megtestesülést kérnek.

10.ábra: szárnyas angyalfejecske

Tény, hogy a vetőmag kiszórását nálunk, ősi szokásból, ma is csak férfi végezi, holott az aratást, vagyis a begyűjtést, régen, sarlóval, kizárólag nők végezték. Ezt férfiak csak azóta végezik, amióta a nagyobb erőt igénylő kasza a sarlót kiszorította. Maga a gyűjtés, összeszedegetés, kuporgatás különben is a nő természetének felel meg. A gyűjtés a szórás ellentéte, amit nyelvünkben, amint már említém, a szed és tesz igénk egymásnak megfordított volta fejez ki. Mindez világosan nemi alapú, vagyis magán az örök Természeten alapuló és tehát nem önkényesen kitalált dolog. Tesz igénknek régen ten alakja is volt, amely többek között az Isten szavunkban is megvan, amely szó eredeti értelme : ős-tevő, azaz ős-teremtő, ős-alkotó, ős-cselekvő s tehát ős-férfi is volt. Ezen ten szó keleti rokonnépeink nyelvében is megvan, ahol az „nagy férfi”, illetve „király, fejedelem” értelmű (tenno, tanju, tana) és aminek megfordítottja (net, neid, ned, niti) pedig „nő” jelentéssel bírt. De az Isten szó egyik nőiségi ellentéte volt az Istár, másként Asztarte ősnőiség-istennő neve is (azaz: Tündér Ilona, Szemiramisz, Venus). Ezen Is-tár nőistenség nevében a tár szótag ugyanis nem más mint tár igénk, a tárulás pedig a tevésnek szintén pontos ellentéte. Rokonnépeink nyelvében ez a tár, ter alakban meg is van és ott valóban nő értelmű. (E szó őstörök eredetű, de ma a finnugor nyelvekben van meg.) Őstörök törzseink kultusz szócsoportjában ugyanis (amely a t, d és r, l, valamint megfordítva az r, l és t, d mássalhangzókkal képezett volt), ha a szóban a vagy e magánhangzó volt, akkor az nőiségi jelentésű volt, ha ellenben o vagy u, akkor az hímségi dolgot jelentett. Innen származtak a tor és tur = bikát jelentő szavak is, míg viszont a rokonnépeinknél meglévő ter, tár szóalakok nő jelentésűek, de amelyek nyomát árja nyelvekben is megtaláljuk, mert például a németben is Schwester = nővér, Tochter = lány. E szó igazi, legősibb értelme azonban a magyar tár (tárul, nyílik) igében ismerhető föl. Ugyane szó e magánhangzóval ter, tér, avagy megfordítva rét kiejtéssel mindig lapos, lapalakú valamit fejezett ki, lévén hogy őseink szimbolikájában a lap mindig nőiségként volt fölfogva, ellentétben a bot, cölöp, karó alakú tárgyakkal, amelyek hímségi jelképek voltak. Aminthogy őstörök szócsoportunk szerint: rúd, dorong, durong, törzs, törzsök szavaink is ilyen hímségi dolgokat neveznek meg ma is. De megjegyezhető, hogy az olaszban is tortore = nagy bot, míg a törökben ma direk = törzs, aminek meg derék szavunk felel meg. A németben megfordítva: Rute = bot, ami meg rúd szavunkkal egyezik.

A kagyló, mint csészeszerű és megnyílani, tárulni képes valami, tehát nőiségi jelkép volt. Úgyhogy a gyöngyházkagyló is, úgy a kerekded tengeri fajta, mint a hosszúkás édesvízi is, mindenképen nőiségi jelkép volt. A gyöngyház neve Keleten ma is szedef, amely szó a mi szed igénkkel egyezik betűszerint. Mindezekből pedig végül azt is következtethetni, hogy őseinknél a két egymás mellett ülő bálványalak közül a nő arca egyszerűen gyöngyházkagylóból is képeztethetett, különösen ha az istennőt víz- és holdistennőként kellett ábrázolja. (A Holdnak nincsen saját fénye, illetve fénye csak a Nap fénye visszaverődése.)

Kagyló szavunk régen kalán alakban is megvolt, amit a mai, valószínűleg csak romlás útján keletkezett kanál szavunknak népünknél ma is általános kalán alakja is bizonyít, mert tudvalévőleg a magyar nép régebben a „békateknő”-nek is nevezett édesvízi gyöngyházkagylóból, nádnyéllel, készített kanalakat használt. De ugyanezt bizonyítja Erdélyben egy, a természetes sziklába vájt fürdőmedence Kalánfürdő neve is. (Lássad: Kőváry László: „Történelmi regék”. Kolozsvár. 1857.) E kalán szó értelme ősnyelvünkben „hal-anya” volt. Viszont a nyíló kagylónak a női nemi résszeli összehasonlítása és az ezzel összefüggő mókákban él még, de megnyilvánul abban is, hogy a görögöknél és rómaiaknál az Afroditéval azonosuló Galatea- és Tetisz-féle víz- és tengeristennők hol kagylóból kijövő (születő), hol pedig kagylóhéjban a tenger hullámain ringatódzó nőalakként ábrázoltattak.

Kagyló szavunknak régen kellett legyen kajló, kahló, kal, kál, hal, kalhó alakja is. Ezekből származott a német Kachel, Kachl szó, amely a régi cserépkályhák kagyló-, illetve csészealakú csempéit jelentette, valamint ebből származott a magyar kálha vagy kályha szó is. A kályhacsempék, amint ezt régi, népi kályháinkon még láthatjuk (lássad a „Néprajzi értesítő” című folyóiratunkban is) ugyanis eredetileg kerekek voltak, kagylószerűen homorúak és csak újabb időkben készültek négyszögletesekre is.

Azon tény, hogy a domború aranytányérból és a homorú ezüsttányérból képezett bálványoknak még nincsen igazi arca, szolgálhatott alapul valamiképen népmeséink királyfiainak és királykisasszonyainak megvakíttatása indítékának. Ez még a bibliai Heraklesszel, azaz Sámsonnal is megtörténik, akiről már említettük, hogy eredetileg Napisten volt, éspedig a szemere, szumer, szemareus avagy szamarita törzseké. Ez istenség, akit a szumerek Samásnak neveztek, azonos volt a bibliai Szem ősapával (említém, hogy őseink a Napistent regebeli ősapjukként is tisztelték), amely ténnyel azonban már sem a zsidók nem voltak, sem a mai tudósok nincsenek tisztában. Ugyanezen istenséget — aki tehát Heraklesszel és Magorral is azonos, mert hiszen ő is a Napisten — az itáliai szamniták is nemzeti istenségükként tisztelték és Szam-nak nevezték. Mindebből pedig az következik, hogy a bibliai Kám meg a kun és magyar törzsek napistenségével azonos, hiszen e nevet csak megfordítva kell ejtenünk, hogy a Mag (Magar), azaz kun kiejtéssel a Mak vagy Makar nevet kapjuk; az pedig hiszen ismeretes, hogy a föniciaiak Herakleszt általánosan nevezték úgy Makar mint Magar néven. Világos tehát, hogy ugyanezen Napisten, aki nevét a hímelvű és gyümölcstermelő magyar törzsek a mag szóból képezték és Magarnak nevezték, annak nevét a nőelvű és gabonatermelő szemere törzsek a szem szóból képezve Szem-nek, illetve Samas azaz Szemes- avagy Szamosnak nevezték, vagyis, hogy Mag (vagy Kam) és Szem ugyanúgy ikertestvérek mint Magor és Hunor, amelyekhez azután később Jáfet csak utóbb tétetett hozzá (az állattenyésztő, később keletkezett törzsek megszemélyesítője). Tény, hogy nemzeti istenségünket, a följegyzés szerint még a középkori kunok is Kám-nak nevezték; aki tehát nem is volt más, mint a bibliai Kám, vagyis a kunok és hunok nemzeti istensége és regebeli ősapja: Hunor, Magyar ikertestvérek.

Föltételezhetjük azt is, hogy a szóban volt tükörarcú bálványok, amidőn már mindinkább emberszerűsítve lettek, arcára szemeket is festettek, vagypedig e célra vájt üregekbe ékkövekből készülteket raktak be, de amelyeket letöröltek, illetve kiszedtek azon idő alatt, amikor az illető égitest nem volt látható, majd újból fölfestették, illetve visszahelyezték az égitest újbóli megjelenésekor. Innen származhat tehát az illető istenség, mai népmeséinkben a mesehős, megvakíttatása, majd szemei újból való visszanyerése indítéka.

Csodálatos ősiségeket megőrző népmesénk a „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” című, amelynek tartalma röviden ez: Ketten egy király gyermekei voltak (amely király alatt a Nagy Égisten értendő). A fiút így hívták, mert arca olyan volt, mint a legszebb leányé (Apollon). Hugát azért hívták így, mert arca olyan volt, mint a gyöngy és a gyöngyház. (Artemisz, amely nőistenség bálványa arcát őseink a kerek tengeri gyöngyházkagylóból is képezték volt.) A királyfi nagyon szerette hugát és mindig vele akart lenni, s hogy ez nem volt mindig lehetséges, képet festtetett magának róla, amelyet mindig magánál viselt. Egyszer e kép a tengerbe esett. Senki sem tudott többé Ilonáról ily hű képet festeni. A királyfi küldé a halászokat, a képet fognák ki, de hiába, mert már azelőtt egy másik király halászai azt kifogták volt és királyuknak elvitték, aki a képről beleszeretvén, őt keresteti. Úgy talál rá, hogy egy ünnepségén Leányszínű Bálint is ott van, a képre ismer, kéri vissza, de megígéri, hogy nővérét ama királynak feleségül elhozza. A király, aki szintén gyönyörűszép arcú, saját képét is megfestteti s ezt Ilona meglátván, szívesen egyezik bele e király felesége lennie. Sok viszontagság után a házasság megtörténik. Közben elmondva, hogy Ilona könnyei igazgyöngyszemekké változnak.

E mesében is tehát, mint a szóban volt kínaiban, megvan a képkészítés indítéka. Szerintem Gyöngyszínű Ilona azonos a más meséinkben előforduló megvakított és tengerbe vagy folyóvízbe vetett királykisasszonnyal avagy szegény szép leánnyal, akit a vízből rendesen öreg halász ment ki s amely leányról szintén mondva, hogy gyöngykönnyeket sír. Leányszínű Bálint és a másik, szintén szép ifjú király, aki Ilonát feleségül veszi: tulajdonképen egy és ugyanazon személy, vagyis a Napisten, de itt is két személlyé választva, de amely kettéválasztás célja itt nem más, mint az, hogy a testvérek közötti házasság ne kerülhessen sorra. Viszont Gyöngyszínű Ilona (vagyis Tündér Ilona) és versenytársa (aki magát az if jú királlyal el akarja vétetni) is Ilonával egyazon személy, vagyis a megszemélyesített nőiesség, de ennek két különböző megnyilvánulásaként. Vagyis Leányszínű Bálintban és Gyöngyszínű Ilonában is egy, eredetileg, Ádám- és Éva-szerű első emberpárról szóló mythosszal van dolgunk, amely pár egymásnak tehát egyúttal testvére is, de férj és feleség is. Emlékezünk pedig, hogy vogul rokonnépünknél is a fém-, illetve tükörarcú bálványpár is hol egymás testvérének, hol pedig férj és feleségnek mondatik.

Ezen mesénkben is tehát a férj és fivér személye azért van kettéválasztva, hogy a vérfertőzés, azaz testvérek közötti házasság gondolata elkerülhető legyen, habár a mese szerint Leányszínű Bálint nővére iránti nagy szerelme még megvan. Mindezeket, valamint azt, hogy Leányszínű Bálint azonos a Napistennel, illetve Magyarral, vagyis Ádámmal, illetve a magyarok azaz az emberek ősatyjával, megértvén, ezekben fölismerjük a zsidók Ábrahám-mondája eredetét is. Ábrahám ugyanis a zsidók mondai ősapja. Szép neje, Sára, szintén hol nejének, hol nővérének mondva, sőt az egyiptomi fáraóban előkerül még „a másik király is”, aki Sárát — itt csak egy ideig — feleségül veszi. Mindebből világosan kitűnik, hogy ezen bibliai monda, bár szintén a mi regénk ősalakjából származik, de annak még a mai mesénknél is romlottabb alakja, átdolgozott változata. Mert míg a mi mesénkben Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona egymásnak még tényleg testvére (aminthogy Magor és Ilona is, mert hiszen teremtőjük, azaz „atyjuk”, az Égisten: közös), de a bibliai elbeszélés szerint Ábrahám már csak azt hazudja, hogy Sára neki nem felesége, hanem nővére, amit a fáraó elhivén, Sárát feleségül veszi és Ábrahámot, természetesen, gazdagon megajándékozza. Mivel azonban e változat (a hazugsággal) egyedülálló, holott a miénknek (az igazi fivér és nővérrel) különböző mythoszokban párhuzamai vannak, ennélfogva nem kétséges, hogy miénk az eredetibb és a bibliai a megváltoztatott alak. Az olasz „Belraggio e Bianchina” mesében is a miénknek egy már nagyon megromlott változatára ismerünk, de azért itt is még igazi fivér és nővérről van szó, aki utóbbit aztán a „másik király” feleségül veszi. (E mesetípus változataival e művem végén részletesebben foglalkozom.)

A szép Leányszínű Bálint kétségtelenül azonos tehát népmeséink Szép Miklósával, Világszép Úrfijával és Szép Palkójával, azaz a szintén leányosan szép arccal és hosszú hajjal ábrázolt Apollonnal, a görögök által a szkitháktól átvett e napistenséggel. Amihez tehető még, hogy Apollon és Palkó, sőt még Bálint név is egymással azonosuló, míg a Miklós név a Magor vagy Makar névvel egyező. Ezen Apolló vagy Apollon név a mi ápol, apol igénk régi -on képzős alakjából származott, vagyis ápoló, apoló jelentésű volt. Régi nyelvünkben ez igénknek: gondoz, gondvisel, becéz és gyöngéden simogat (a német: liebkosen) és csókol értelme volt. Ezen ősi Apolló vagy Apollon, azaz tehát gondviselő Napisten e nevére ismerünk vogul rokonaink Napistenének „Világügyelő” és „Népetgondozó” nevében, valamint Apollonnak még a görögöknél is használatban volt „Kourotrophosz” = „ifjakat gondozó” nevében. Ami pedig igénk -on képzős alakját illeti, ennek több nyomára is akadhatunk. Például ugron = ugró, az Ugron régi családnévben, és kötény, azaz kötön, vagyis kötő szavunkban. De ismételem: ráismerünk Napistenünk Apollon nevére (amely név értelmét a görögök sem ismerték már és ez ma is megfejtetlen) népmeséink „Palkó”, illetve „Bálint” mesehősei nevében is, amely mesehős nevek csak már kereszténységünk korában kerülhettek, épen hasonló voltuk miatt, a régi név helyébe. Ugyanúgy mintahogy a Magor vagy Magyar név helyébe a Miklós, néha a Mihály név került. Ugyanúgy mintahogy a Napisten tavaszi megnyilvánulása régi Tavasz, Tamuz, Tavuz, Damasek, Tamazig nevei helyébe népmeséinkben a „Tamás kocsis” név került. Amely utóbbi mesehősünk a tavaszi „Virágvasárnap” ünnepén a fölvirágozott szekerén rohanó hősként szerepel. A „Leányszínű” és „Gyöngyszínű” jelzőkben a szín szó nem annak mai color, Farbe értelmében veendő, hanem a szó régi nyelvünkbeli jelentésével, amelyet ma a felszín, felület, külső, szavakkal fejezünk ki, bár jelentett a szó régen is már color-t is. Eszerint tehát „leányszínű” annyit jelentett, hogy „leány kinézésű” vagy leányszerű. Ugyanígy a gyöngyszínű szó meg gyöngyhöz hasonló bőrszínűt, arcszínűt. De megjegyzem: e szó, illetve a Napisten leányszerű megjelenése elképzelése visszavezet bennünket az emberiség azon őskorába (hagyományunk szerint a Napisten az emberiség ősapja, a gyermek pedig a szülőkre szokott hasonlítani!), amelyben férfi és nő külső megjelenésében, valóban alig volt még különbség, vagyis a boldog, ártatlan Aranykor világába, a Csallóköz szigetebeli boldog élet idejébe, amidőn az ősember még harcot, küzdelmet, öldöklést, húsevést nem ismerve, örök enyhe éghajlat alatt, ragadozó állatok támadásainak ott még ki nem téve, gyümölccsel, magvakkal, tejjel és mézzel táplálkozva élt és a természetes szerelmi kiválasztódás révén fejlődött, amely kiválasztódás szerint mindig a szebb, egészségesebb, ügyesebb, okosabb és erősebb egyéneknek volt több utóda, mivel a szerelmi versengésekben kiválva, az ilyenek könnyebben bírtak maguknak más nembelit hódítani, de nem sohasem durva erőszakkal avagy öldökléssel, gyilkossággal, a versenytársat leütve, mint későbbi eldurvuló fajoknál. Azon őskorban az embernek gonosz indulatai még nem lévén, ilyesmi a szellemi fejlődést még nem gátolta. A testileg erősebb is vetélytársát csak erőben fölülmúlni, de nem megölni igyekezett. Ezen szerelmi kiválasztódás volt tehát az, ami ősrégi időkben a gyönyörű ősmagyar fajt és ennek magas szellemi műveltségét létre hozta.

Ez ősidőben az ember még majdnem hermafrodita is volt, miként a kétéltűek (az emlősök ősei), illetve nemi részei a két nemnek külsőleg még nem különböztek annyira mint ma. Ugyanígy a másodrendű nemi jellegek sem voltak még teljesen szétkülönbözve. A férfi még nem volt harcias, sem durva, mert hiszen véres harcot, öldöklést még nem ismert, viszont a nő a szabad természet ölén élve, nem volt elpuhulva mint később, különösen ott, ahol az erősebbé lett férfi rabjává lett. Továbbá, mindkettejüknek nagy és egészen világos szőke hajzata volt, amely testüket palásként borította. Ruházatot alig viseltek, illetve ilyet csak falevelekből, fűből, magukat virágokkal, színes bogyókkal ékesítve, készítettek. De a férfi bajusza, szakála, teste szőrössége, másodrendű nemi jellegként, sem volt még kifejlődve, illetve még az ősi kétéltű (békafélék) állatok szőrtelensége is ezen igazi ősemberfajnál még részben megmaradott volt, de kivéve a fejbőr hajzatát. Mi több, emlői a nőnek és férfinak majdnem egyenlő mértékben lehettek kifejlődve, vagyis kevésbbé mint a mai nőnek, de valamivel erősebben mint a mai férfinak, azaz körülbelül annyira, mint egy mai szűzlánynak. Ivadékukat esetleg még a férfi is szoptathatta, aminthogy kétéltűeknél ma is előfordul, hogy a bőr bizonyos tápláló, tejszerű nedvet termelő mirigyeivel porontyaikat közösen táplálják, sőt egy fajtánál (az amerikai pipobékánál) ezt kizárólag a hím végezi.

A Napisten aranyhaja, amint említettük, őseink szimbolikájában a Nap sugarait jelentette, Tündér Ilonáé pedig az északi fényt. Említettük azt is, hogy ősműveltségünk keletkezésekor az Északi Sark még hazánk területén volt. Az is kétségtelen, hogy Földünkön az élet csakis Sarkon kezdődhetett, mivel a hőmérséklet itt hült le legelőször annyira, hogy itt élet, eleintén természetesen vízben, keletkezhetett, holott másutt a még túlmagas forróság miatt ez nem volt lehetséges.

Gyönyörű költői regeindíték az, hogy Ilona képe, a gyöngyházkagyló-kép (mert hiszen közönséges festmény a vízben tönkremenne) a tengerbe esik (a mesében ezt a királyfi a tengerbe ejti). Ugyanis: ma holott a Nap és a Hold egyaránt járnak le a tengerbe, de ősidőkben a Nap — amikor a Sark még Magyarország területén volt — egy esztendőben csak egyszer, holott a Hold talán akkor is naponta. Ami különböző költői regeindítékok keletkezését okozhatta. Például, mintha a Nap, kedvesét keresni szállana alá a tengerbe avagy az Alvilágba. Mint a görög rege szerint Orpheosz Euridike keresésére. Lehetséges egyébként, hogy valamikor a Hold is fél évig volt látható és félévig tűnt le. Vannak olyan regeindítékok is, amelyek szerint a Nap egy aranycsésze keresésére száll le az Alvilágba. Őseink szimbolikájában csésze nőiségi jelkép volt. Más mesék szerint a mesehős, azaz régen a Napisten, sárkány által elrabolt kedvese keresésére száll le az Alvilágba, ahol a sárkányt, a sötétség megszemélyesítését legyőzve, kedvesét megszabadítja. A tengerre vonatkozólag pedig meg kell említenünk, hogy ősidőkben a Csallóköz szigeteit, amikor ezek még a Duna deltáját képezték, végtelen víz- és mocsárvilág vette volt körül, amelyben őshüllők, azaz dinoszauruszok, vagyis: sárkányok is valószínűleg éltek, de amelyek akkor még csak a vízben voltak. Ez időben a mai Magyar Alföldön még tenger volt, amely sós is lehetett, mivel sóját a Máramaros vidéke sórétegeiből kapta. Minderre népmeséink még vissza is emlékeznek, sőt egy regénk szerint valamikor réges-régen Tenger Asszony szerelmeskedett Kárpát Emberrel, de aztán veszekedtek és az asszony elhagyta az embert. A geológusok pedig manapság megállapították, hogy a Magyar Alföld helyén valamikor valóban tenger volt, de hogy egy nagy kataklizma következtében a Déli-Kárpátokon támadott, ma Vaskapunak nevezett hasadékon át e tenger lefolyt. A regeemlítette „veszekedés” pedig a kataklizmát jelenti.

11. ábra, regős a láncos bottal

Fontos szerepe volt az Aranytükörnek őseinknél a téli napforduló, azaz Karácsony ünnepe szertartásaiban, vagyis az elöregedett Napisten távozása vagy halálakor éjfél előtt és az újjászületett Napisten éjfélutáni, kisdedkénti visszatérésekor, újramegjelenésekor. Éjfél előtt az öreg, búcsúzó Napisten (Toldi estéje, vagyis a megöregedett Toldi Miklós. Vajnämöjnen. Mikulás.) az asztalon álló tükörre vonatkozólag ilyenféleképen beszél :

— Eljöttem hozzátok, hogy tőletek elbúcsúzzak, hogy közületek minden rosszat elvigyek. Hogy tanításaim, tanácsaim reátok hagyjam. Hogy ti az új esztendőben ezeket követve, jobbak, igazabbak, boldogabbak legyetek. Édes gyermekeim, mindig a Lelkiismeret szavát kövessétek, azt soha el ne hallgattassátok. Én ma elmegyek, de örökségül az Aranytükröt hagyom reátok. Ez tanítson titeket igaz életre. Ez vezessen titeket. Az Aranytükör én magam vagyok, mert ő a Lelkiismeret és a Lelkiismeret én vagyok. A Lelkiismeret szava az én szavam, édesapátoké: a Napé. (Saját helyreállításom.)

Mindez régen természetesen versbe foglalva, énekben mondatott el, koboz, dob vagy más hangszer kísérete mellett. A koboz, koboc szó régi nyelvünkben (kabar kultusz-szócsoportunkban) tököt jelentett. E hangszert így azért nevezték, mert szárított és kivájt kabak- vagy kobak-tökből készült (kabak, kobak szintén kabar szócsoportunkbeli szavak).

Az öregnek, akit Vörös Koldusnak is neveztek, mert ruháján vörös díszek voltak és ő a lemenő Napot jelképezte, hat regős társa volt, vagyis összesen heten voltak. Egynek vagy kettőnek láncos botja is volt (11. ábra), amelyeket, különösen az énekek refrénjeinél, rázva, velük zörögtek. Az öreg a lelkiismeretre, az Aranytükörre, igaz életre és a múlhatatlan isteni igazságra vonatkozó, versbefoglalt, jelképes meséket is énekelt, valamint búcsúztató, szomorú énekeket is. Az év végén az öreg Napisten (az énekes Vörös Koldus; megjegyzendő: ős-nyelvünkben a koldus szó tulajdonképeni értelme még csak vándor volt) tehát szebbnél-szebb énekek alakjában hagyta gyermekei számára, örökségként tanításait és tanácsait. De ezek még nem voltak „parancsolatok” és nem jártak rettentő büntetéssel való fenyegetésekkel a nem követők, szófogadatlanok ellen. Ilyesmire csak később, gonosszá vállott népeknél kezdett szükség lenni, akik tanácsokra, tanításokra különben nem hallgatnának. Ezen évvégi és halál előtti tanítás volt Mózes második és utolsó törvényadása gondolatának eredete.

12. ábra Az istenház kerek asztala, törölköző állvánnyal

Ez után családban a házigazda, istenházban a pap, odamegy az oltár előtt kerek asztalkán álló mosdótál és korsóhoz és törölköző állványon lévő törölközőhöz (12. ábra) és ezt mondja :

— Az új esztendőbe megtisztulva akarok átmenni.

Vizet önt a tálba, kezét, arcát megmossa, megtörölközik, a tükörbe néz és ezt mondja :

— Áldott Nap, fényes Nap ! Hibáim látom, bűneim bánom. Ugyanezt teszi utána a háziasszony is, de a vizet most már a házigazda, vagyis férje, önti kezére, mert a tálban levő vízbe kezét már senki sem teszi. Ez már szennyes: bűnöket mosott le. Ezután jönnek a gyermekek, korszerint sorban (esetleg a más házbeliek is). Kezükre a vizet a házigazda, az oltár jobb oldalán állva, önti. Balfelől áll az asszony és nyújtja a törölközőt, míg a kisebb gyermekeket ő mossa, törölgeti. A kisebb gyermekek csak ennyit mondanak :

— Áldott Nap, néha rossz is voltam …

A mosakodás után mindenki a tükörbe is néz.

De az egészen kicsi gyermekek természetesen semmit sem mondanak, mert hiszen még öntudatlanok és így bűneik sem lehetnek. Ezeket édesanyjuk csak megmosdatja, megtöröli és a tükörbe nézeti.

A mosakodások után az apa valamelyik sarokból előhozza a kosarat a „rosszal”, vagyis a „bűnökkel”, azaz mindenféle ócska vacakkal (elhasznált ruhadarabok, elromlott szerszámok, a gyermekek törött játékai stb.) és ezek közül mindenki a maga darabjait egyenként a Bözön Bika odatartott zsákjába dobálja, mondva :

— Ez is egy bűnöm ! Ez is egy bűnöm ! Ez is ! Ez is ! Nesze, vidd el !

13. ábra, bözön bike

A Bözön Bika a hét regős egyike, aki fekete vagy sötétbarna álarcot visel, amelynek szarvai és bozontos haja, szakálla van. Népi regöseinknél még fekete gubát, subát, avagy csak fekete, szőrével kifelé fordított ködmönt viselt. Az álarcnak kilógó piros nyelve is volt. (13. ábra.) A Bözön Bika egyik kezében van a zsák, a másikban a láncos bot. Bözön, bozon, bözönd, bozont, büzönd volt azon fekete-barna, bozontos hosszúszőrű, erősen pézsmaszagú állat neve, amelyet ma teljesen tévesen nevezünk „bölény”-nek, amelynek azonban német neve is Wisent, latin neve pedig bison, amely szavak, ugyanúgy mint pézsma szavunk, besenyő őstörzseink kultusz-szócsoportjából származnak (de hogy mik voltak őseink kultusz-szócsoportjai, itt nem fejtegethetem). Ezen tehát helyesen bözön-nek nevezhető állatnál sokkal nagyobb termetű a fehér, de rövidszőrű, nem pézsmaszagú, hosszabb szarvú őstulok. Ez utóbbinak volt, őspalóc (pelazg) törzsünk kultusz-szócsoportjából származó neve : bölény, bulun, bulund, balind. Ennek messzire elhallatszó, „bődületesen bömbölő” hangja volt, holott a bözön vagy bözönd hangja csak röfögésszerű volt, mint a bivalyé. Az igazi bölény, vagyis a fehér őstulok, a régi, nagytermetű fehér magyar szarvasmarhához hasonlított, csak ennél még nagyobb volt, habár szarvai meg valamivel kisebbek voltak. Ennek német neve Ur, Auerochs, latin neve urus, amely nevek viszont őstörök törzseink kultusz-szócsoportjából származnak, ugyanúgy mint a bika különböző nyelveken meglévő tur, tor, taur nevei, de amely szó ősnyelvünkben még turuk, türök, török, lágyult l-es kiejtéssel tulok, tülök alakban is megvolt.

A zsákba kapott rossz holmit a Bözön Bika, miután távozott, a földbe ássa. Ezzel a múlt bűnei eltemetvék, feledvék.
A Bözön Bika szokta volt a gyermekeket ijesztgetni is, a bözön hangját utánozva :
— Bözz ! Bözz ! Buss !
És úgy is tesz, mintha egyik-másik gyermeket el akarná fogni, hogy ezt is zsákjába dugja a „rossz” közé.
A gyermekek sivalkodva menekülnek, a szülők tiltakoznak :
— Nem, nem, nem volt olyan rossz !

Egészen világossá válik, miszerint a Bözön Bika volt őse a mai „krampusz”-nak avagy „ördög”-nek, sőt ezen krampusz szó is mutatja, hogy a régi magyar és mai török gara, kara = fekete szóból, valamint a garaboncos szóból származott, de ugyanúgy mint ahogy a „Mikulás” meg nem más, mint az év végéni öreg Napisten, azaz öreg Magor avagy Makar, vagyis a Vörös Koldus (Toldi Miklós estéje, azaz: öregsége), mert hiszen úgy a krampusz, mint az öreg Mikulás is az év végén szerepel. Csak hozzáteszem még: Németországban a Mikulást Ruprechtnek is nevezik, amely név meg a latin ruber = vörös szóból származik, úgyhogy ez meg a legközvetlenebbül bizonyítja a mi Vörös Koldusunkbóli származást.

E mókázások után az öreg Magyar (vagy Miklós bá. Bá a bácsi, bátya szó rövidítése) boldogan állapítja meg :

— Oh, édes gyermekeim, milyen szépek lettetek ! Százszor szebbek vagytok, mint ezelőtt.

A családtagok is mondogatják egymásnak :

— Jaj, édes Arankám, de megszépültél !

— Jaj, édes uram, de megszépült !

És így a többiek is egymásnak.

De most az öreg Magor végkép búcsúzik már, mert éjfél van.

— Édes gyermekeim, mennem kell. Közületek minden rosszat elviszünk. De itt hagyom örökségül az Aranytükröt. Hallgassatok szavára, hogy mindig ilyen szépek maradjatok.

Ezzel elmegy, társai is vele. Szomorúan búcsúztatják, neki kezet is csókolnak, mire ő a családtagokat biztatja :

— Visszajövök majd, amikor föltámadok. Mondják neki :

— Jöjjön vissza ! Jöjjön vissza ! …

Az oltár elől most elviszik az asztalkát, tálat, törölközőt, eltüntetik az üres kosarat, az oltárra pedig odahelyeznek két korsót avagy virágedényt és két tálat, de mind üreset, csak az Aranytükör marad ott középütt.

14. ábra, a csodaszarvas

Éjfél van, az óesztendőnek vége (ez a téli napfordulókor volt, a mai naptár szerint azonban december 21.) s jön az újesztendő, vagyis megjelenik kiséretével (három zenész-énekes és egy kakasnak öltözött gyermek, avagy legalábbis közülük a legfiatalabb) a Csodaszarvas, illetve a csodaszarvasnak öltözött ember. Őseinknél a Csodaszarvas (14. és 15. ábra.) az Ég jelképe volt és ezért a csodaszarvasálarcos regösnek nagy, fekete vagy sötétkék köppenye vagy fekete subája volt, amely fölületét hímzett avagy fölvarrott, avagy esetleg fémből való csillagok borították. E köppeny vagy palást alatti ruhája azonban fehér, de a fején viselt álarc, amelyben az ember feje egészen benne, szintén fekete vagy sötétkék, úgyszintén agancsa is, amelynek csak hegyei fehérek. A szarvak között égő, piros hólyaglámpa (lampion) függ és ez ring az ember minden mozdulatára. Ez a pirosan fölkelő Napot, illetve az újjászületett, bölcsőjében ringó Napistenkét jelképezi. A szarvak hegyein a Csillagokat jelképező gyertyák égnek. Homlokán is fényes (tükörre festett) csillag van és az a Hajnalcsillag, nyakáról pedig zsinóron kerek tükör függ mellére s ez a Hold. (16. ábra.) Szarvairól diók, almák csüngenek a gyermekek számára, de csüngenek azon még csöngettyűk is, ami onnan származik, hogy régen, amikor a szarvas háziállat is volt, csöngőt agancsára is szokás volt akasztani, nem csupán nyakára, mint háziállatoknak ma. Csak megemlítem, de itt nem magyarázhatom, hogy a csengettyűkkel a Csillagokat is jelképezték volt, amit mai csillag és csilingel szavaink azonossága is mutatja még, de ugyanúgy a német schillern (sillern) ige is, amely ma is csillogás értelmű. A szarvasálarcos ember minden mozdulatánál a csengők csilingelnek. Megjegyezhető még, hogy karácsonykor, a karácsonyfa díszítésekor ma is szokás csengőkkel csilingelni.

15. ábra, csodaszarvas

A Csodaszarvas-regös és társai, magukat hangszereikkel kísérve, a Napisten születésére, újjászületésére vonatkozó énekeket mondanak. Ezután társai segítik a Csodaszarvast, hogy szarvait leszedje, amelyeket azután, az égő gyertyákkal együtt, az Aranytükör mellett kétoldalt levő korsókba állítják. Ezek képezik a mai oltárgyertyák őseit, az Aranytükör pedig az Oltáriszentségét. (17. ábra.) Való igaz pedig, hogy a szarvasok minden télen, karácsonytájt, szarvaikat elvetik, amelyek nekik tavaszra újranőlnek. Mivel pedig az álarc agancsai többnyire csak fából való utánzatok, ebben a mai karácsonyfák eredetét is láthatjuk, de megemlíthető, hogy avar őstörzseinknél fenyőfát szoktak volt karácsonykor Barisa (másként Borisa, Varisa, Barata) Napisten születése ünnepére, égő gyertyákkal földíszíteni.

Most a házigazda, templomban a főpap, ismét az Aranytükörbe nézve, megteszi az új esztendőre szóló ígéretet :

— Áldott Nap, fényes Nap ! Ígérem, ez esztendőben jó leszek, igaz leszek, szorgalmas és törvénytisztelő.

Eskütételkor is, ma is szokás gyertyákat gyújtani, ami eredetét szintén az Aranytükör mellett égő gyertyák képezték.

Ezután a háziasszony lép az Aranytükör elé és ugyanezeket mondja, majd utána a gyermekek, akik meg csak ennyit mondanak :

— Áldott Nap, fényes Nap, ígérem, hogy jó leszek.

16. ábra, csodaszravs-álarcos regős

Aminthogy éjfél előtt, az év végén, az öreg Magyar és a Bözön Bika minden rosszat elvisz, úgy most, az Újesztendő kezdetén a Csodaszarvas és a kisded Napisten hozza a jót, az újesztendőbeli kedves ajándékokat és mindenféle édességeket, amelyeket részben a jelenlevők között osztanak szét, részben az oltáron álló két tálba teszik. Mindezt pedig zsákjából a Csodaszarvas szedi elő.

Ekkor, Újév kezdetén, jelenik tehát meg az újjászületett, aranyhajú Napistenke. A kisded és az Aranytükör előtt tett ígéret jelentette őseinknél a jövőbe vetett reménységet. A jövőbe vetett reménységet jelenti napjainkig is : a gyermek. De emellet e gondolat alapját őseinknél főkép az képezte, hogy a téli napforduló pillanatától kezdve lesznek az éjszakák rövidebbek, a nappalok hosszabbak, ami tehát a világosság és az új tavasz, nyár és élet boldog visszatérése reménységét is jelenti.

Az ajándékok szétosztása után a kakasnak öltözött regös, aki, amint említők, rendesen fiú, két karjával teste két oldalát megcsapkodva, — ahogy ezt a kakasok hajnalban tenni szokták szárnyaikkal — háromszor hangos „Kukuríkú!”-t kiált, ami a hajnal megérkezését és a Napisten születésének szentelt szertartás végét jelenti, amit a Csodaszarvas még ezen énekkel fejez be :

Halljátok, halljátok a kakasok szavát :
Jelentik, jelentik Újesztendő napját.

Immár el kell mennem, ideje indulnom,
Tenger kékségében el kell nékem tűnnöm …

Végül : Miután 24 óráig böjtöltek avagy igen keveset ettek, most víg lakoma következik és ez fejezi be az ünnepséget, ami karácsonykor ma is így szokott lenni.

Rekonstruáltam e szertartást népmeséink és más néprajzi adatok, valamint följegyzések alapján.

17. ábra, oltár az arany tökörrel és a csodaszarvas szarvaival

Hogypedig az ősi Karácsony mennyire magán a Természeten alapult, megérthetjük még a következőkből is :

A tavaszi napéjegyenlőség és gyöngyvirágnyílás ünnepe, vagyis a Nászünnep, amelyről már szólottunk, volt azon idő, amelyben az ember szerelemvágya ma is a legélénkebb, mintahogy némely kezdetleges, természeti népnél, például az ausztráliai bennszülötteknél, de számos állatfajnál, és így a szarvasoknál is, a nemi ösztön csakis ezidőben jelentkezik. És őseink ifjai és leányai csakis ezidőben szoktak volt házasságot kötni, illetve szoktak volt a Szent Szigetekre gyülekezni, amelyeken a Nászünnepet tartották meg, amely után a kialakult párok férj és feleség voltak, de amely szigetekre ugyanez időben, párosodásuk végett a szarvasok is gyülekezni szoktak volt, ahogy ezt a szarvasok, ahol életük még zavartalanul, a természet rendje szerint folyhat, máig is teszik. A tavaszi napéjegyenlőségtől pedig a téli napfordulóig pontosan kilenc hónap telik el, vagyis Karácsonyig : az elsőszülött gyermek születéséig. Márpedig úgy a nő, mint a szarvasünő terhessége ideje is pontosan kilenc hónap. Vagyis: Karácsony ünnepe a Napisten újjászületése napja, a Szent Ígéret Napja, Újesztendő napja, a gyermekszületés, de magyar törzsbeli őseink legfőbb háziállatának, a szarvasnak, is ellési ideje volt, vagyis: Karácsony mindenképen a születés és az új reménység és öröm ünnepe volt, amelyet a kereszténység törölni meg sem kísérelhetvén, azáltal hódított magának, hogy Jézus születését tette ez időre, aminthogy a téli napforduló, vagyis január elseje volt a keresztény Karácsony napja a régi kereszténységnél is és az eltolódások csak az újabb naptárváltozásokkal keletkeztek, főkép a Gergely pápa általi naptárújítással, amikoris Karácsony napját bevallottan azért helyezték át nehány nappal, merthogy azelőtt a Karácsony: pogány napfordulati szokások melegágya maradott a már kereszténységre tért népeknél is. Amibe az egyházi atyák természetesen nem nyugodhattak bele.

FÜGGELÉK

Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona*
Magyar népmesék és más néprajzi
adatok alapján rekonstruálva.

Posted in Ősmagyar hitvilág | Comments Off

« Older Entries
Newer Entries »